Argentína

Ushuaia a világ legdélebben található városa. Itt ér véget az Argentínát átszelő RN3 főút. A városból könnyen elérhető a nemzeti park, ahol hódvárakat és a Tűzföld gyönyörű tájait élvezhetjük, vagy akár hajókirándulásra is befizethetünk a Beagle-csatornán.

Ushuaiaba repülővel mentem. Ezt még januárban lefoglaltam, mivel ennyit még tudtam pontosan tervezni előre. Az út többi részében már sokkal több lesz az improvizáció.

Leszállás után szemerkélt az eső. Nagyon nem lepődtem meg, hiszen ez a világ legdélebben fekvő városa (Chilében van még egy kisebb település, ami délebbre esik), és már beköszöntött az ősz. A reptérről besétáltam a városba. Igen, sétáltam. A hostelem a központtól távolabb volt, viszont közelebb a reptérhez, a nemzeti parkhoz és a gleccserhez. A séta azért így is eltartott 40-50 percig, de közben többször megálltam fényképezni. Hol szemerkélő, hol szakadó esőben jártam utána, hogy mi merre található. Este a felhők szakadozni kezdtek, és ez bizakodásra adott okot a másnapot illetően.

Ushuaiaról az első benyomásom az volt, hogy ennek a városnak egyáltalán nem kellene itt lennie. Koszos kis kikötővárosnak tűnt, ami csak azért van itt, mert az Antarktisz innen közelíthető meg a legkönnyebben. Valahogy mégis, a helynek megvolt a maga varázsa. Az ember mégis csak itt sétál a világ végén, és ez egy nagyon bizsergető, ugyanakkor megnyutató érzés is volt. Igen, sikerült eljutni idáig.

A város elején a szokásos „Bienvenido” tábla előtt találtam egy másik ütött-kopott táblát, ami büszkén hirdeti, hogy Ushuaia a Malvin-szigetek fővárosa. Ezek a szigetek ma Falkland-szigetek néven ismertek, és mind a mai napig brit fennhatóság alá tartoznak. Az argentinoknak viszont ez nincs ínyükre, szeretnék visszakapni a szigeteket. Igaz ugyan, hogy a szigeteken semmi nincs, de akkor is.

Parque Nacional Tierra del Fuego

A korábbi biztató jelek ellenére éjjel mégis megállás nélkül szakadt az eső, és reggel sem akarta abbahagyni. Később is keltem fel, mert már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán el tudok-e indulni a nemzeti parkba. Végül mégis az indulás mellett döntöttem, mert nem akartam napokat elvesztegetni itt. Kezdetben az idő egyáltalán nem akart javulni. Sőt, a szél inkább csak erősödött, míg annyira viharossá nem vált, hogy csak beledőlve tudtam gyalogolni. Mivel a park 8 km távolságra volt, majd a parkban még egyszer ennyi, a hostel tulajdonosának javaslatára elkezdtem stoppolni. A forgalom, nyilván a rossz idő miatt, nagyon gyér volt, és egy autó sem állt meg. Elkezdtem gyalogolni, a kocsikat továbbra is szem előtt tartva. Nem sokkal később fordult a szerencse. Egy buenos airesi család vett fel. Rodrigo, az édesanyja, Patricia, és a pasija, Osvald. Bevittek egészen a park belsejébe, 3-4 órát spórolva meg nekem ezzel.

Hódvárak

A parkban aztán végre az idő is jobbra fordult. Elállt az eső, és később többször még a nap is kisütött pár percre. Egész nap ez váltakozott a szemerkélő esővel. A part melletti ösvények felé indultam. Számomra ismeretlen fák és növények között vezetett az út. Kereszteztem jó néhány kisebb folyót és tavat, de amiért erre indultam, az nem ez volt, hanem a parkban lakó hódok. Több helyen is lehetett látni régi hódvárak maradványait, a tavakat, amiket csináltak, és egy helyen egy állítólagosan most is használt hódvárat. Ennek a környéke nagyon csendes volt, egyetlen hódot sem láttam, de a váron látszott két lyuk, ami talán szellőző lehetett (mivel a hódvár bejárata biztonságban, a víz alatt van).

Ahol véget ér az út

Volt egy másik oka is annak, hogy ezt az utat választottam. Itt ér véget az RN3 főút, ami Buenos Airesből indul, és idáig egészen pontosan 3079 km-t tesz meg. Ezt egy szép nagy tábla is jelzi, hogy innen már nincs tovább. Ez itt, kérem szépen, a világ vége. Ettől lefelé indul az az ösvény, ami a most is használt hódvárhoz visz, de utána már csak lezárt terület található. Az a része a nemzeti parknak földi haladó által nem látogatható.

Ezek után elindultam még északi irányban is egy nagyobb tó partján, de erre már nem sok időm maradt. Okosabb volt megfordulni és a kijárat felé venni az irányt. Ushuaia ezen a ponton 20 km távolságra került, amit nem volt kedvem gyalog megtenni. Volt még egy ösvény a tengerparton, ami a kijárat felé vezetett, de ezt már nem kockáztattam meg. Újra próbálkoztam a stoppolással, és ismét szerencsém volt. A megálló autóban ott vigyorgott rám Rogrigo, Particia és Osvald. Szinte a hostelem kapujában tettek ki.

Beagle-csatorna

Keddre az időjárás-előrejelzés szép időt igért. Ez ideális alkalom egy hajókirándulásra a Beagle-csatornán, és jelentkeztem is egyre. Várakozás közben kibe futottam bele? Igen, Rodrigo, Patricia es Osvald. A hajó végül 10 óra körül kifutott a nyílt vízre.

A csatorna egyébként a HMS Beagle hajóról kapta a nevét, amely részt vett Dél-Amerika partvonalának feltérképezésében. A hajó első kapitánya öngyilkosságot követett el. A második kapitány pedig nem más lett, mint Robert FitzRoy. Ma az egyik ikonikus patagóniai hegycsúcs, a Fitz Roy az ő nevét viseli. A második expedíción FitzRoy kapitánnyal együtt utazott még a hajón Charles Darwin, aki életében először itt látott gleccsert.

Fókák és madárkolóniák

Az első megállónk egy kormoránkolónia mellett volt. Megszokták már az ember és a hajók közelségét, és egyáltalán nem zavartatták magukat. A második megállónál ugyanez volt, csak nem madarak, hanem fókák voltak a fő attrakció. Nagy élmény volt vadon élő állatokat ilyen közelségből látni. Ezután elmentünk még több apró szigetecske mellett, és még egyszer megállunk fókákat nézni, de most egy másik fajt. Itt a szigeteken két fókafaj él. Az egyik égész évben itt él és vastag zsírréteggel rendelkezik, ezért csak egy réteg prémje van. A másik faj csak nyáron van itt, nincs olyan sok zsírja, emiatt szüksége van még egy réteg bundára. Ezeket a fókákat világosabb színűk alapján is meg lehet különböztetni a másiktól.

A legdélebbi világítótorony

A fókák után következett a kötelező program, a legdélebbi világítótorony megtekintése. Az egyes szigetek közötti időt az idegenvezető srác rövid előadásokkal tette érdekessé. Megtudhattuk például, hogy Ushuaia az egyik itt élő indián törzs nyelvéből származik, és jelentése a nyugat kapuja. Az is megtudtuk, hogy az itt élő két indián törzs hogyan (nem) öltözködött. Az északabbra élő vándorló törzsek vastag prémekbe bugyolálták magukat, hogy megvédjék magukat a hideggel szembem. A délebbi kenus nemzetség tagjai viszont szinte semmilyen ruhát nem hordtak. Elsődleges élelmük a fóka volt, és anyagcseréjük olyan szinten alkalmazkodott a fókazsír feldolgozásához, hogy ebből állított elő minden szükséges energiát a hideg elviseléséhez.

Utunk utolsó állomásaként megálltunk még egy sziget mellett, de most egy rövid séta erejéig ki is szálltunk. Itt elsősorban a növényvilág volt érdekes és maga a táj. Él itt egy nem tudom milyen növény, ami kívül elég kemény, meg lehet tapogatni, és egy év alatt mindössze egyetlen millimétert nő. Erre a növényre nagyon kellett vigyáznunk. A táj pedig gyönyörű volt. A szigetről be lehetett látni a chilei és az argentin oldalt is. Közben ragyogóan sütött a nap.

Martial-gleccser

Ez a város felett található gleccser az egyik nagy látványosságnak számít errefelé. Szerintem pedig nevezzük inkább Martial-hófoltnak. Egy 7 km-es túra végén nem igazán találtam mást, csak némi olvadó jeget a sziklákon. Ezeken jól látszanak a párhuzamos vonalak, ahogy fénykorában a gleccser lemarta a sziklát, mára azonban már csak árnyéka önmagának. Lehet, hogy télen még a szebbik arcát mutatja, de sajnos már biztosan nem olyan, mint amilyen egykor lehetett.

Abba a két napba, amit én Ushuaiara szántam, ennyi fért bele. El lehetett volna még itt tölteni egy-két napot, de szerintem ez a két nap is elegendő volt.