Bolívia

A Salar de Uyuni a világ legnagyobb sómezője. A szintkülönbség az egész területen nem haladja meg az egy métert. A táj a vulkánok között mesébe illő, színes lagúnákat rejt, ahol flamingók szűrik ki a vízből a kis rákocskákat. A turistákat általában sóból épített hotelekben szállásolják el a többnapos program alatt.

Mivel San Pedro de Atacama felé a hó elzárta az utat, a bolíviai Uyuni felé indultam. Az argentin határig sima volt az út. A határon gyalog kellett átkelni. Mivel túl korán érkeztünk, a határátkelő még zárva volt. Sötét volt és hideg. A pecsételéskor a határőr elég sokat gondolkozott, hogy hol is van az az Hungría, és hogy engem beengedhet-e. Pár percre el is tűnt az útlevelemmel, de hamarosan visszatért, és megkaptam a pecsétet is. Megkerestem a helyi buszállomást, szerencsére csak egy órát kellett várni a továbbindulásig.

Uyuni

Késő délután érkeztem meg Uyuniba. Saltából elég nagy volt a szintemelkedés, egészen 3650 méterig. Elég erős fejfájás gyötört és légszomj. Ismerős érzés, a magashegyi betegség első enyhe tünetei. A helyzetet tetézte, hogy Saltában sikerült megfázni, és be is lázasodtam. Ezek miatt adtam magamnak két nap pihenőt, amikor szinte csak feküdtem vagy pihentem.

A hostelben folyamatosan kérdezték, hogy vagyok. Mondtam a fejfájást, erre hirtelen kedvesen hoztak nekem egy kokateát, amitől tényleg jobb is lett a helyzet. Másnap reggelinél már magam nyúltam a kokatea után (itt ugyanolyan filterben árulják, mint bármely más teát).

Salar de Uyuni

A második nap délutánján jelentkeztem a háromnapos Salar de Uyuni útra. Számtalan utazási iroda kínálja ezt, de mind ugyanazt az utat járja be négykerék-meghajtású terepjárókon, nagyjából ugyanolyan áron. Lehet indulni Uyuni-ból vagy San Pedroból, és megérkezni a másik végén. Sajnos a havazás erre is rányomta a bélyegét. A nemzeti park is le volt zárva, ami a teljes harmadik napi programot jelenti, Laguna Colorado, Laguna Blanca, Laguna Verde és gejzírek. Most a harmadik napra csak a San Pedro transzfer maradt, jó nagy kerülővel észak felé.

Az út az Uyuni melletti vonattemetővel indul. Az argentin válság előtt a vasúti közlekedés elég fejlett volt errefelé. Uyuni fontos kereskedelmi csomópont volt. Az argentin vasúthálózat felszámolása Uyuni sorsát is megpecsételte. Éppen időben fedezték fel a várost a turizmus számára, mielőtt kihalt szellemvárossá változott volna. A vasúthálózat összeomlásának eredménye ez a vasúttemető. A régi, rozsdásodó vonatokra felmászni nem tűnik olyan nagy mókának, de valahogy mégis az. A régi gőzösöknek megvan a romantikájuk, még ha rozsdásodnak is vagy éppen teljesen széthullóban vannak (vagy éppen ezért).

Utunk második állomása még a sómező elérése előtt Colchani falu. Itt is van kézműves vásár, de bemehettünk egy sófeldolgozó műhelybe is megnézni, hogy készül a só. Sok minden nem történik vele. Össze kell törni és ki kell szárítani, mert begyűjtés után elég nedves. Azután jódozzák, aztán már mehet is a zacskóba. A bácsi a nejlonzacskókat egy gázpalack segítségével nyílt lánggal zárta le. Egyébként az épület falai is sótéglából épültek.

A végtelen sómező

Ezután következett maga a sómező. Végeláthatatlan, tökéletesen sima fehér mező. Néha az agyunk csal meg minket, de néha revansot vehetünk. Az enyém nem tudta feldolgozni, hogy ez a nagy fehér valami nem hó. Nem hideg és nem puha. Az ebédünket is egy sóhotelben fogyasztottuk el. Itt is minden sóból volt, a falak, az asztal és a székek is. Ebéd után folytattuk utunkat. A sómező elég nagy ahhoz, hogy a számtalan terepjáró eléggé szét tudjon szóródni ahhoz, hogy ne zavarják egymást.

A Salar de Uyuni a világon a legnagyobb egybefüggő ilyen képződmény. Bolíviában az Andok vonulatai kétfelé válnak. A közöttük lévő területet egykor a Minchin-tó foglalta el, amely 70 méter magasan borította el a területet. Ez a hatalmas mennyiségű só a víz elpárolgása után maradt vissza. A sofőrünk szerint 100-120 méteren keresztül követik egymást a só-víz-agyag rétegek. Egy-egy ilyen réteghármas vastagsága 6-7 méter körül van. A sómező alatt rejlik egyébként Uyuni jövője: a lítium. Önmagában a Salar de Uyuni rejti a világ lítiumkészletének 60%-át. Ha ehhez hozzávesszük a Salar de Atacama-t Chilében és a Salida Grande-t Saltától északnyugatra, akkor ez a három sómező pedig a világ teljes lítiumkészletének 85%-át rejti. Elképzelhetetlen mennyiségű és értékű természeti kincs ez a három országnak, de főleg Bolíviának.

Következett a kötelező program, a vicces fényképek készítése, ahol a méretarányokkal játszva lehet csalóka képeket készíteni.

Isla Incahuasi, a kaktuszokkal borított „sziget”

A fényképezés után folytattuk utunkat, még mindig a sómezőn haladva. Megérkezünk Isla Incahuasi-hoz, ami egy kis domb a sómező közepén. Kaktuszok borítják, ami számomra eléggé megmagyarázhatatlan, hiszen hogyan tudtak ezek itt megtelepedni a semmi közepén, és hogyan tudnak egyszerűen létezni? A kis szigetről és a sziget mellől gyönyörködtünk a naplemente fényeiben, aztán hamarosan megérkeztünk San Juan településre a szállásunkra, ami szintén sóból épült.

Utunk során északon a Tunupa vulkán látványa kísért, ami az ajmara indiánok szent hegye. Az ő hitük szerint a vulkánok egykor szabadon kóborolhattak. Tunupa egy gyönyörű nő volt, akinek sok udvarlója akadt. Született egy gyermeke, ám nem tudta megmondani, hogy ki az apja. Büntetésből gyermekét elvették tőle és elrejtették, és a vulkánokat azzal büntették, hogy többé nem mozoghattak. Állítólag a gyermek a Colchanihoz közeli kisebb hegyek egyike. Tunupa nagyon szerette gyermekét. Könnyei anyatejével keveredtek és elárasztották a területet. Így keletkezett a Salar de Uyuni hófehér sómezője. (Azonban a Muelle de las Armas történetéhez hasonlóan ennek is több változata ismert, de mindegyikben fontos tényező a szerelem.) Tunupa a helyiek életében olyan fontos istenség, hogy szerintük a sómezőt Salar de Tunupa-nak kellene nevezni.

Vulkánok mindenfelé

Másnap reggel elhagytuk a Salar de Uyunit, és egy másik sómező. a Salar de Chiguana felé folytattuk utunkat. Ez nem volt annyira látványos, a talaj barna, és elsőre egyáltalán nem is látszik, hogy ez is egy sómező. A környező táj sokkal inkább lenyűgözött, mert mindenfelé vulkánok vettek körül. Egy rövid időre megállunk egy kilátóponton, ahonnan több vulkánt is láthattunk, többek között az Ollagüe-t, ami ma is aktív, és lelkesen eregeti a füstöt magából. Mellette van egyébként a bolíviai-chilei határátkelő, ami ilyenkor is járható. A chilei határt egyébként elég hosszan vulkánok jelölik ki.

Lagúnák, a flamingók otthonai

Dél felé haladva négy kisebb lagúna található egymáshoz közel. Ebből kettőt, a Laguna Cañapa-t és a Laguna Hedionda-t néztük meg. Mindkettőben találtunk flamingókat, és sikerült elég közel menni hozzájuk. Itt egyébként három flamingófaj él, az andoki, a chilei és a rövidcsőrű (James). A környék lagúnái között vándorolnak. Amikor a hidegebb területek lagúnái befagynak, akkor melegebb éghajlatra költöznek, például a Salar de Atacama lagúnáihoz. Ja, a látvány egyébként ismét elmondhatatlan volt.

Uyuni vagy San Pedro?

Ebéd után adódtak némi problémák. Az autónkban egyedül én akartam San Pedroba menni, a többiek vissza Uyuniba. A sofőr próbált egy másik autóba átrakni, ami logikus is lett volna, de nem sikerült. Így majdnem továbbindultunk a Laguna Colorada felé (ami már a lezárt nemzeti park felé van), de aztán csak visszatért az eredeti tervhez. Ismét egy tó, a Laguna Negra következett, majd a Valle de Rocas felé folytattuk. Itt ismét megálltunk egy rövid időre fényképezni, aztán elfoglaltuk a szállást. Ez egy Alota nevű település volt, ahol láttam kettő gyereket és kettő felnőttet, egyébként pedig az egész kihalt volt, mint egy temető.

Nem sokkal később jött a sofőrünk, és újságolta, hogy egy csomó autó érkezik hamarosan. Megpróbálták a Laguna Colorada-t, de annyi hó volt, hogy mindenkinek egytől egyig vissza kellett fordulni. Ez neki is, és némiképp nekem is nyújtott egy kis megnyugvást.

Vissza San Pedro de Atacamába

A harmadik nap már csak a transzferről és a határátlépésről szólt. Csak sikerült találni egy autót, ami elvitt a határig, de az indulási időt sofőrünk elég rugalmasan kezelte. Végül csak eljutottam a határhoz, ahol vártunk egy órát, átszálltunk egy mikrobuszba, de előtte kaptunk második reggelit is. Ezen a napon sem volt hiány látványosságban. Az Ollagüe-től indulva, immár a határ chilei oldalán haladtunk dél felé. Utunkat balról havas, jobbról kevésbé havas vulkánok kísérték, és itt is volt pár sófeldolgozó üzem. Innentől már csak türelmesen ki kellett várni, hogy megérkezzünk. Némi viszontagságok árán csak sikerült visszajutni San Pedro de Atacamába.