Bolívia

La Pazból hosszú buszozással vagy rövid repüléssel érhető el Rurrenabaque, ahonnan számos utazási iroda szervez többnapos programokat az esőerdőbe vagy a pampákra. Ha esőerdő, akkor Madidi Nemzeti Park. Az itt töltött három nap alatt táboroztunk a dzsungelben, és láttunk csuklyásmajmokat és színpompás vörös arákat.

Bolíviáról nem sokat tudtam utazás előtt. Nem is szándékoztam itt sok időt eltölteni (lásd Sucre), ezért elég sok dolgot ki kellett hagyni. Volt viszont valami, amit nem lehetett: az amazóniai esőerdő. Számtalan rémtörténet kering az Interneten a Death Roadról, ami La Pazból ide visz; földcsuszamlások, lezuhanó buszok, vagy egyszerűen csak a végtelenségig nyúló utak. Nekem ehhez semmi kedvem nem volt, no meg az idő továbbra is sürgetett, ezért most először a repülést választottam.

A repülés önmagában is egy kisebb élmény volt. Egy apró, propelleres géppel mentünk. Egy „sorban” mindössze két szék volt és felállni sem lehetett. Repülés közben végig nyitva volt a pilótafülke ajtaja, és láthattuk a műszereket, és hogy mit csinál a pilóta. Nem is repültünk túl magasan, alig valamivel a La Pazt övező havas hegyek felett. A légörvényekből is sokkal többet érez az ember, mint egy nagy gépen.

Rurrenabaque

Háromnegyed óra repülés után aztán szerencsésen leszálltunk Rurrenabaque-ban. A város a Beni folyó partján fekszik, ami az Amazonas egyik távoli mellékfolyója. Az időjárás eléggé meglepett. Hőségre és alig elviselhető páratartalomra számítottam, de helyette 18 fok és borult ég fogadott.

Rurrenabaque-ban két választása van az embernek. Az első a Madidi Nemzeti Parkban található esőerdő, ahol jó nagy szerencsével lehet állatokat látni, de valószínűbb, hogy egyet sem látunk. A második opció a pampa, ahol biztosan lehet egy csomó állattal találkozni, óriás anakondát keresni, és rózsaszín delfinekkel úszni. Mivel becsületesen megmondták, hogy a magas vízállás nem kedvez az anakondakeresésnek, delfinekhez meg lehet még szerencsém, nyert a dzsungelben való éjszakai túra és kempingezés.

A Madidi Nemzeti Park

Másnap reggel gyülekeztünk az ügynökségnél, ahol nem csak a felszerelést kaptuk meg, hanem még reggelit is. Ezután lesétáltunk a folyópartra, ahol egy hosszúkás motorcsónakba szálltunk. Pár órás utazást követően megérkeztünk az esőerdő mélyén, a Tuichi-folyó partján lévő ecolodge-ba. Ez még elég komfortos volt, egy nagy ház, ami étteremként szolgált, függőágyak, zuhany (hidegvizes) és angol WC. Itt mindig volt tea és kávé, de még forró csoki is. Az ágyak egy másik házikóban voltak, amit szintén egy hatalmas fa törzse köré építettek.

Sétáló fák és vörös arák

Délután belevetettük magunkat az esőerdő mélyébe. Láttunk akkora fát, aminek megbecsülni sem tudnám az átmérőjét. Aztán láttunk sétáló fát is, ami egy év alatt képes néhány méterrel arrébb menni a több tápanyag reményében. Ezt arról lehet megismerni, hogy a törzse sokfelé ágazik a föld felett, mintha egy csomó vékonyabb ágon állna. Láttunk termeszvárakat is, meg olyan 3 centiméteres hangyákat, amiknek a csípése 24 órás fájdalmat eredményez.

A délután fő attrakciói azonban a vörös arák (papagájfélék) voltak. Éles rikoltásukat már sokkal azelőtt lehetett hallani, hogy megláthattuk volna őket. Először egy dombra kaptattunk fel, ahonnan repülés közben és a környező fákon is láthattuk a színpompás madarakat. Később leereszkedtünk a sík területre, és megkerestük azt a függőleges falat, amiben fészkeiket vájják ki.

Indián smink

Fent várakozás közben a vezetőnk közönségesnek tűnő zöld leveleket kezdett morzsolgatni. A keze tiszta lila lett, a szétmorzsolt leveleket vízbe keverve pedig sötétlila festéket kaptunk. Ezzel aztán szépen sorban mindenki kapott eredeti indián arcfestést, ami az esőerdőben töltött időre végig úgy is maradt.

Mérges pókok a sötétben

Sötétedés után még egy séta várt ránk. Itt leginkább csak öt centiméteres mérgező pókokkal találkoztunk, amik közvetlenül az ösvény mellé szőtték hálójukat. Időként lekapcsoltunk az összes fejlámpát, és csak a koromsötét maradt. Egyszer csak egy nagyon erős hang szólalt meg a sötétben. Mivel akkor épp a sor végén voltam, tőlem már viszonylag távoli volt, ezért kellett egy kis szünet, hogy rájöjjek, ezt a hangot csak a túravezetőnk adta ki. Mint később kiderült, ezen kívül elég sok állat hangját tudta utánozni. Így telt a séta, aztán egyszer csak, teljesen érthetetlen módon, visszaértünk a főhadiszállásra.

A túlélés fortélyai

Másnap reggel a környező fákon apró majmocskák ugráltak. Hamarosan azonban az esőerdő megmutatta, miért hívják így, és a kis majmok fedezékbe vonultak. Az agyagos talaj percek alatt csúszós vörös sárrá változott, ahonnan a víz nem tud elfolyni sehova. Minket azonban nem lehetett eltántorítani. Újabb séta következett a rengetegben.

Nagy állatokkal (pl. jaguár) most sem sikerült találkozni. Kerestünk madárpókokat is, de azok ebben az időszakban a sok csapadék elől a talajról a fák koronájába költöznek. Inkább a növényekkel ismerkedtünk. Az egyik leveleiből a vezetőnk készített egy kosárfélét, amiben el lehetett vinni egy kétliteres ásványvizet. A vállpántot egy liánból nyert „madzaggal” kötözte össze. Később találtunk olyan liánt, amiből friss vizet ihattunk. Állítólag az összes többiben található folyadék mérgező. Aztán láttunk olyan óriási fákat, aminek az aljában a gyökerei között el lehetett bújni. Ha valaki elvész az erdőben, akkor egy ilyet megkongatva jelezheti, hogy merre keressék (igen erős és egyedi hangja van). Végül jutott idő egy kis játékra is. Már elő volt készítve egy fáról lelógó lián, amin mindenki hintázhatott egy kicsit.

Pachamama-szertartás

A második éjszakát a vadonban töltöttük. Ehhez megint csak kellett sétálni egy keveset. A szúnyoghálók felállítása után horgászni mentünk. Szerencsére nem az volt a vacsora, amit fogtunk. Volt ugyan egy pár kapás, nekem is megvolt egy hal egy rövid időre, de aztán egy sem lett meg. Bot nélkül berántva valószínűleg nem jól akadt a horog, és a hal megmenekült.

Vacsora után a túravezetőnk megnyílt előttünk. Mesélt arról, hogy honnan jött, a szüleiről, és hogy mindent, amit tud, az apjától tanult. Aztán a hitükről kezdett beszélni. Előtte megkért minket, hogy akinek esetleg nevetni támadna kedve, az menjen inkább aludni. Szerencsére senki sem akarta kinevetni. Ő is mesélt Pachamama-ról, a Földanyáról, akinek nagy tisztelet jár. Elvégeztünk egy szertartást is a tiszteletére, ami nagyon hasonló volt ahhoz, mint amit a bányászok csinálnak Potosíban. Mindenki adott Földanyának egy kevés kokalevelet, egy szál égő cigarettát és 96%-os alkoholt. Ez alkalommal mi is ittunk. Ezután mesélt még arról, hogy hogyan találták meg a pár hónappal ezelőtt 10 napra eltűnt chilei srácot a sámánizmus segítségével, miután a normális keresések kudarcba fulladtak. Itt már képbe kerültek a természetben található negatív energiák is, amik akkor kerítik hatalmukba az embert, ha az nem viseltetik tisztelettel a természetben uralkodó erők iránt. Az este vége nagyszerű utazás volt egy másik világba.

Esőerdei rafting

A harmadik nap reggelén lesétáltunk a folyópartra raftingolni. Csakhogy ehhez először egy raftot kellett építeni. Ehhez egy pár farönköt csónakban szállítottunk a helyszínre, a többi meg már ott várt a helyszínen, a segítő emberekkel együtt. Valószínű, hogy ezek jól bejáratott rönkök voltak már. Biztos minden turnus ezeket használja, de efelett az apró csalás felett könnyen szemet hunytunk. A raft hamar elkészült, fel is szálltunk rá, és bár mindannyian a vízben ültünk, nem süllyedt el. Ezzel vissza is értünk a központba, ahol már csak annyi maradt hátra, hogy búcsút vegyünk a nemzeti parktól, és az ismerős motorcsónakkal visszatérjünk Rurrenabaque-ba.

Az ügynökségnél ajándék pizzakuponnal kedveskedtek nekünk. Amikor beváltottuk, éppen happy hour volt, minden koktélt féláron lehetett kapni. A hostelben pedig adtak egy italkupont egy másik helyre. A civilizációba visszatérve elég görbe estét sikerült összehozni.

Rurrenabaque környéke

A városban volt még egy napom a La Pazba tartó repülő indulása előtt. Rurrenabaque-ból indul három ösvény, ezek közül néztem ki kettőt magamnak. Az első egy meredek kaptató volt egy kilátópontra. Eleinte voltak lépcsők, amiket még nem mosott el a víz, utána már csak kövek és gyökerek, és fent helyenként elég kitett is volt. Erre a napra az időjárás visszatért a normális kerékvágásba. Mire felértem, igencsak kerestem az árnyékot. Cserébe viszont lehetett látni egy csomó pillangót, meg olyan leveleket cipelő hangyákat (levélvágó hangyák), mint amiket David Attenborough filmjeiben vagy a a National Geographic Wild-on.

A másik ösvény a Suse-kanyonba vitt, arrafelé, amerre a csónakkal mentünk a Madidi felé. Ez az ösvény elég kalandos volt. Végig egy vastag csövet kellett követni. Közben sokszor kellett átkelni korlát nélküli hidakon, meg fel-le mászkálni köveken és pallókon. Volt egy alagút is, ahol egy denevér és egy nagy pillangó lakott. Rajtuk kívül láttam még egy pár színes gyíkot az egyik sziklafalon sütkérezni. Az ösvény végül egy elhagyatott menedékháznál ért véget a folyóparton.

Fájó szívvel mentem vissza a hostelbe, hogy készüljek a másnapi repülésre. Eddigi élményeim közül mindeddig talán ez volt a legkülönlegesebb.