A Halálút, világ legveszélyesebb bicikliútja

La Pazból az amazóniai esőerdőkbe a szakadék szélén visz egy keskeny, murvás út. Az itt történt számtalan baleset miatt az út a Camino de la Muerte, vagyis Halálút nevet kapta. Szerencsére mára épült egy sokkal biztonságosabb út, és a régit átadták a kalandot kereső kerékpárosoknak.

La Paz és El Alto

La Pazba nem La Paz miatt mentem vissza. Ha valaki szeretne igazán csúnya várost látni, annak bátran merem ajánlani. Még a város központjának számító tér is, ahol a San Francisco katedrális található, elképesztően csúnya környék. Sehol egy zöld terület, szürke, jellegtelen házak, a katedrálissal szemben pedig egy ki tudja, hány emelet magas betonhasáb. Ha már itt voltam, muszáj volt kipróbálni a híres felvonót, ami a La Paz-szal szomszédos, de szegényebb El Alto városba visz fel 4100 méter magasra. Itt egy csomó egymás hegyére-hátára épült, vakolatlan téglaház található, közöttük szűk sikátorok és hosszú, meredek lépcsősorok. Nem egy kellemes hely.

A város környékén volt két dolog, ami igazán érdekelt. Az egyik az volt, hogy biciklivel leguruljak az egyszerűen Halálútnak nevezett, használaton kívüli régi országúton.

A Halálút

Aki erre téved, nehezen akarja elhinni, hogy régebben errefelé buszok jártak. Az út egyáltalán nincs aszfaltozva, és szinte végig egy jármű szélességű. A szembetalálkozó buszok közül sokszor az egyiknek vissza kellett tolatni, hogy ki tudják kerülni egymást. Nem csoda, hogy szinte mindennaposak voltak a buszbalesetek. A másik nehezítő körülmény az időjárás volt. Az esős évszakban nem ritkák errefelé a földcsuszamlások, amik teljesen elzárják az utat. Így sokszor előfordult az is, hogy a 16-18 órás utazásból 30 óra lett. Bolívia belátta, hogy ez tarthatatlan, és épített egy másik, szélesebb, aszfaltozott utat. A Halálutat lezárták a forgalom elől, ám nem maradt kihasználatlanul. Ma számtalan cég kínálja ide egynapos kerékpáros programját.

Sírkeresztek a Halálút bejáratánál az életüket vesztettek emlékére
Sírkeresztek a szurdokvölgy bejáratánál

Indulás a La Cumbre hágóból

Az út a legmagasabb pontról, a 4700 méteren fekvő La Cumbre hágóból indul, ahonnan többnyire csak gurulni kell a 70 km-en keresztül. Ide busszal viszik fel a csapatokat, ahol megkapják a mountain bike-okat (ki milyenre fizetett be), a védőfelszerelést, ruházatot, majd indulás előtt némi lekváros kenyér reggelit.

Bicikliscsapat a Halálút kiindulópontján
A csapat indulásra kész

Az út eleje az új, aszfaltozott szakaszon vezet, mintegy bemelegítésként. Az előttünk felnyíló völgy csodálatos látvány volt. Sokszor megálltunk, hogy mindenkiről egyesével fényképeket készítsenek. Az első megállók egyikénél pedig a mélyben megmutatták egy régen lezuhant busz maradványait. A mélység miatt alig lehetett látni.

Könnyű aszfaltos szakasz a Halálúton
A bemelegítő szakasz az új aszfaltos úton vitt

Az igazi Halálút

20 km után kis csapatunk visszaszállt a buszra, ahol egy újabb emelkedő következett. Innentől aztán nem volt megállás (nem szó szerint). Következett az 50 km-es murvás szakasz. Itt is volt sok fényképmegálló, amik elég sokáig tartottak, szóval nem lehet mondani, hogy túl nagy lett volna a hajtás.

Murvás út a Halálúton
Az igazi régi Halálút előtt megpihentünk
Bicilikisek a Halálút szakadékja mellett
A Halálút szakadékja mellett
Biciklisek a szakadék szélén a Death Roadon
Csapatkép a szakadék szélén

San Juan-vízesés

A legnagyobb látnivaló a San Juan-vízesés volt, ami úgy gondolta, az útnál nem is találhatna jobb helyet arra, hogy a mélybe zúduljon. Mivel nem volt összefüggő vízfüggöny, el lehetett úgy navigálni, hogy ne legyünk csurom vizesek.

Köd takarja el az utat a Halálúton
Köd takarja el az utat
San Juan-vízesés
San Juan-vízesés. Szerencsére nem volt annyi víz, mint amennyivel ijesztgettek minket.
Bicilikis egy kereszt mellett a Halálút peremén
Itt is készült egy kép mindenkiről. Eléggé morbid volt a kereszt mellett pózolni.

Közben a magasság csökkenésével elkezdett melegedni az idő. Hamarosan nagyon szerettem volna megszabadulni a felesleges ruhadaraboktól. Szerencsére jött is egy hosszabb pihenő, ahol ezt megtehettem. Utána csatlakoztam a többiekhez, akik már javában a szendvicsekkel és az üdítőkkel voltak elfoglalva. Ezen a ponton már nem sok volt hátra a végéig. Yolosa falunál szálltunk le, ami 1200 méteren van. Egy utolsó csoportkép után gyorsan felpattantunk a buszra, mivel ekkor mindenki már csak az ebédre tudott gondolni.

Itt már közel a cél
Itt már közel a cél

A megérdemelt pihenés Coroico-ban

Az ebéd Coroico falu egyik hosteljében volt. Amikor jelentkeztem az útra, két dolgot felejtettek el közölni velem. Az egyik, hogy a hostelnek két medencéje is van, és a fürdőruha jól fog jönni. A másik, hogy Coroico már az esőerdős területen van, így a rovarriasztó igen hasznos lesz. Nálam ennek megfelelően egyik sem volt.

Az utóbbi pár nappal később nagyon megbosszulta magát. Ez a rész tele van homoki legyekkel. Csípésük fájdalmas, nagyra duzzad, és egy hétig viszket. Ezerszer rosszabb egy szúnyogcsípésnél. Ilyenből sikerült nekem jó sokat beszerezni ebéd közben, végig a két lábszáramon, és egy párat a karomon. Ennek eredménye egy hétig tartó vakarózás és pár nyugtalan éjszaka lett.

[A fényképek ez alkalommal nem a saját fényképeim. A túra teljes anyagát megkaptuk az utazási irodától DVD-n.]

Leave a Comment