A Titicaca-tó II. – Úszó szigetek és temetkezési tornyok
A Titicaca-tavon találhatók az Uros-szigetek, ami nagyjából kétszáz ember által alkotott úszó sziget összességét jelenti. Ezeket az inkák, majd a spanyolok elől menekülő ajmara indiánok építették, és alakították ki vízi életüket. A szigeteket a mai napig a hagyományos módon készítik és használják is. A halászat mellett ma már az idegenforgalom is jelentős bevételi forrás számukra. A szárazföldre visszatérve temetkezésre használt inka tornyokat láthatunk.
Délután indult a busz tovább a Titicaca partján. Copacabana elég közel van a határhoz, így hamarosan elértük azt. A perui oldalon másik buszt kaptunk, amire már nem volt semmilyen méretkorlátozás, kényelemben értük el Punot.
Uros úszó szigetek
A másnap reggel elég csípős idővel indított. A telefonom -1 fokot mutatott. Kicsit kellemetlen ez egy egész napos hajókirándulásra. A cél a tavon található Uros lebegő szigetek és az ezeken élő őslakosok meglátogatása volt. A szigetek teljes mértékben az emberi kéz alkotásai. A tavon több tucat található belőlük. Az indiánok a spanyolok és más indián törzsek elől menekülve húzódtak be a tóba, hogy itt találjanak menedéket. Egy szigeten egy vagy több család lakik, és a mai napig él a törzsi vezetőkön és családfőkön alapuló hierarchia. Útközben meg kellett állnunk, hogy megtudjuk, aznap épp melyik szigetek látogathatók. Minden család kéthetente fogad látogatókat, közben pedig élik mindennapi életüket.
Ajmara üdvözlet
Reggel nyolcra oda is értünk a kijelölt szigetünkhöz. A család már felsorakozott a sziget szélén, és integettek, amikor pedig közelebb értünk, akkor még énekeltek is nekünk. Látszott, hogy az egész pontosan begyakorolt koreográfia szerint zajlik, de valahogy mégis annyira aranyosak voltak. Hamarosan kikötöttünk, ahol a szintén előre megbeszéltek szerint Kamisaraki!-val köszöntöttek minket, mi pedig Waliki!-val viszonoztuk. Az itt élők ugyanis a mai napig ajmara nyelven beszélnek egymás között, ami a kecsua mellett a másik aktívan használt nyelv. Korábban az idősebbek egyáltalán nem is beszéltek spanyolul. Azóta a helyzet változott, a fiatalok pedig az iskolában megtanulnak.
Rögtön az első fakultatív program következett. Lehetett menni egy rövid kört sásból készített kéttörzsű hajójukon. A civilizációt ezek az emberek sem kerülhetik el teljesen. A hajó a keresztségben a Mercedes Benz nevet kapta. Volt egy felső fedélzete is, én ott foglaltam helyet. Innen remek kilátás nyílt a szigetekre és a vízre, de nem ez volt, ami szemet szúrt. Az egyik evezős maga a családfő volt. Rendesen fel volt öltözve, egy dolgot kivéve: mezítláb volt (mint mondtam, a reggel -1 fokkal üdvözölt).
Egy sásból készült sziget építése
A szigeten tartottak egy rövid bemutatót arról, hogyan is készül egy ilyen. A tóban élő gyékényfélét, a totora sást használják alapanyagnak. A gyökerek a földdel együtt jó alapot biztosítanak. Erre jön rá több rétegben a totora, mindig más irányban egymásra fektetve. A házak alapja természetesen sokkal vastagabb, hiszen ott nagyobb a terhelés. A totora a napon hamar kiszárad, én könnyen lángra kap. A főzés emiatt különös körültekintést igényel. Egy kőlapon lehet csak tüzet rakni, amit előtte extra rétegekkel alaposan alátámasztottak. Ezzel szemben az állandóan a víz alatt lévő rétegek hamar elrohadnak, ezért minden sziget folyamatos karbantartást igényel. Ez a sok turista miatt még nagyobb feladat, mint egyébként lenne. Egy sziget maximális élettartama a folyamatos karbantartás mellett is legfeljebb 30 év. Utána teljesen új szigetet kell építeni a régi helyett.
A rövid bemutató után benézhetünk a házaikba és a ruháikat is felvehettük. Bemutatták a szőtteseket is, amit a nők kézzel csinálnak, és a férfiak által készített apró csecsebecséket. Ők ezeknek az eladásából próbálnak plusz bevételhez jutni. Sajnos a néni nagyon nem akarta megérteni, hogy én nem tudok megvenni és magammal hurcolni egy terítőnyi textilt, bármennyire szép és eredeti is, és az ő családjukat mutatja be.
Az ezekkel az emberekkel való találkozás fantasztikus élmény volt. Utazásom során valószínűleg sokáig az egyik legemlékezetesebb lesz.
Taquile
A családtól elbúcsúzva Taquile felé vettük az irányt. Itt másféle emberek élnek más szokásokkal. A szigeten kecsua nyelven beszélnek. Közöttük is erősen él a családi hierarchia. Taquile természetes sziget, így elég meredek és sziklás. Itt még most is teraszos földművelést alkalmaznak, ez az egyik fő megélhetési forrásuk. A főtér eléréséhez fel kellett mászni az egyik oldalon, hogy aztán a másik oldalon leereszkedhessünk majd a hajóhoz.
Az idegenvezetőnktől megtudtunk pár érdekességet a helyi szokásokról. A férfiaknál nagyon fontos viselet a sapka. Ez mutatja valakinek a társadalmi helyzetét és családi állapotát. A nők esetében is van egy jellemző népviselet. A szoknya színe jelzi, hogy az adott hölgy hajadon vagy éppen házas-e. Ha egy férfi megözvegyül, három évig hordja a házastársi sapkát, utána lecseréli az egyedülálló férfiak fejfedőjére. És talán a legfurcsább dolog: míg más közösségek esetében (pl. az Uros-szigeteken is) a textilmunka a nők szerepe, Taquile-n ez kizárólagosan a férfiak feladata.
Ezek az emberek sokkal zárkózottabbak, nehéz velük kapcsolatot teremteni. A turistákat kevésbé kedvelik, mint az Uros-iak. Fényképezni sem szabad őket a beleegyezésük nélkül.
Sétánk végeztével visszaszálltunk a hajóra, és a délután hátralévő részét a hazautazással töltöttük.
Puno
A másnap délelőttöt Punoban városnézéssel töltöttem. Megnéztem az itteni katedrálist, ami nem vett túlságosan sok időt igénybe. Utána maradt még időm a kokamúzeum meglátogatására. Itt egy rövid kisfilmben ismertették a kokalevelek történetét. Az inkák sok dolgot szentként tiszteltek, és a kokával sem volt másként. Szertartásaik és áldozataik állandó résztvevője volt. Már akkoriban felismerték jótékony hatását. Az inka hírvivőknek (chaski) külön adag járt, hogy bírják a nagy magasságokban megtett hosszú utakat. Egyébként nem ők voltak az elsők, akik használták. Számtalan olyan wari kerámiamaszkot találtak, amin a figura épp kokalevelet tart a szájában (arca egyik oldalán csomó van).
A Sillustani-tornyok
Délutánra maradt az utolsó itteni program, a Sillustani-tornyok meglátogatása. Útközben megálltunk egy farmon, ahol meg lehetett simogatni a helyi teveféléket, és láthattunk tengerimalacokat is (itt haszonállatként tartják őket, vagyis megeszik). A több száz itt termő kinoa- és krumpliféléből bemutattak egy párat. Végül volt egy furcsaság, az ehető agyag. Ezt krémes állagban az egyik krumplifélével kínálták. Végül bemutatták a földművelésben használt ősi szerszámokat, amiket egyes helyeken még mindig használnak.
Sírhelyként szolgáló tornyok
A rövid megálló után megérkeztünk a Sillustani-tornyokhoz. Ezen a területen elég sok kör alakú torony található, amit magas rangú emberek temetkezési helyeiként használtak. A helyet több kultúra is használta, ezért az itt található tornyok is elég változatosak. Legelőször földbe ásott gödrökbe temetkeztek. Később a technológia fejlődésével lettek egyre magasabbak és kifinomultabbak a tornyok.
A legjobban megmunkáltak természetesen az inka időből származó tornyok. Ezek fala a tőlük megszokott módon teljesen sima, a hatalmas tömbök tökéletesen illeszkednek, és közöttük nem használtak kötőanyagot. Minden torony bejárata (valójában egy szűk nyílás) kelet felé tájolt. A tornyok érdekessége, hogy felfelé szélesednek, aminek az oka a mai napig ismeretlen. Van egy pár apróbb kőrakás is, amik alacsonyabb rangú emberek nyughelyei.
Naptár vagy rituálék helyszíne?
A területen található még egy kör alakú formáció, ami talán naptár lehetett. Van ezen kívül egy érdekes szikla, ami furcsa mágneses tulajdonsággal rendelkezik. A közelében az iránytű nem működik. Az egykor itt élő emberek pontosan tudták ezt, mert a kőtömböt a kritikus helyen meg is jelölték egy vésett spirálalakzattal. Talán azt gondolták, az ilyen helyek átjárók lehetnek valamilyen másik világba.
Négynapos Titicaca-tó melletti tartózkodásom sokféle és változatos élménnyel szolgált. Viszont nagyon várt már Cusco, az Inka Birodalom fővárosa, így errefelé vettem az irányt.