Bogotá és Kolumbia történelme

Bogotá, és maga Kolumbia is színes történelemmel bír. A spanyolok (sőt, az inkák) előtt a muiszkák itt építették ki az egyik legjelentősebb birodalmat. Rengeteg aranyukat látva a innen indult El Dorado legendája. Nagy ugrás az időben, és megérkezünk a gerillaháborúk, a FARC, a kokain és Pablo Escobar országába. Bogotában járva mindent megtudhatunk ezekről. Szerencsére ma már béke van, így a múzeumok után nyugodtan rácsodálkozhatunk a graffitikre, amelyek simán felveszik a versenyt Valparaiso graffitijeivel.

Bogotá és Kolumbia XX. századi történelme sajnos elég viharos volt. Az évtizedeken át húzódó gerillaháborúk eredménye lett az, hogy Kolumbia egy időben a világ egyik legveszélyesebb országa volt. Bár ebből ma már semmit nem lehet érezni a turisták által gyakran látogatott helyeken, Kolumbiának negyed évszázad alatt sem sikerült megszabadulni kétes hírnevétől.

A katedrális Bogotában a Bolívar téren
A katedrális a Bolívar téren

Bogotába ismét egy éjszakai busszal érkeztem. A város hatalmas méretei miatt a délelőtt azzal telt el, hogy eljussak a Chocolate Hostelbe, ami később nem is hazudtolta meg a nevét: a reggeli mellé forró csokit adtak. A buszon töltött éjszaka után nem volt sürgős, hogy egyből nekivágjak a városnak, inkább lepihentem egy kis időre.

Az Aranymúzeum

Úgy gondoltam, a délután megfelelő lesz az itteni Museo del Oro 55000 darabos gyűjteményének megtekintésére. Igen, ez a harmadik város Kolumbiában, ahol aranymúzeumban jártam. Cartagenában már meséltem El Dorado és a Muiszka Birodalom jelentőségéről, Santa Martában pedig az itt élő népek hitvilágáról és azokról az aranytárgyakról, amiken ezt ábrázolták. Viszont eddig még nem esett szó arról, hogy az őslakosok milyen szertartásokat végeztek az arannyal.

A muiszkák aranya és El Dorado

A muiszkák (vagy csibcsák) szerint az arany nem más, mint a napisten megtermékenyítő energiája, a föld tavai pedig Földanya méhe. Időként összegyűjtöttek egy csomó aranyat és drágakövet, és egy tutajon vízre szálltak velük, de előtte a törzsfőnök testét sárral dörzsölték be, majd aranyporral szórták meg, hogy tetőtől talpig aranyban csillogjon. A tó közepén a tutajról az aranyat és a smaragdokat a vízbe szórták. Amikor a rituálé végeztével a tutaj partot ért, óriási ünneplésbe kezdtek, zenéltek és táncoltak. Az arany és a drágakövek felajánlásán keresztül szerződést kötöttek a természettel, hogy az megújítsa a földi életet. Egy ilyen tutajt – természetesen aranyból – a muiszkák meg is örökítettek, ami a Museo del Oroban van kiállítva. Az aranyba „öltöztetett” királyt látva a spanyoloktól indult egyébként El Dorado legendája (arany király, El Rey Dorado rövidült El Doradóvá).

A szertartások legjelentősebb helyszíne a Laguna de Guatavita, egy hatalmas víznyelő volt, ami a spanyolok figyelmét sem kerülte el. Úgy gondolták, az arany megszerzésének a legkönnyebb módja, ha azokat a felszínre hozzák a tavak mélyéről. Akkoriban azonban nem voltak még búvárok, így ez kisebb fejtörést okozott nekik. Azt találták ki, hogy lecsapolják a tó vizét. Először 1545-ben egyszerűen vödrökkel álltak neki, amivel állítólag sikerült is három méterrel csökkenteni a vízszintet, aranyat viszont alig találtak. 1580-ban már sokkal nagyobb volumenű munkába kezdtek. A tó peremén egy hasadékot kezdtek ásni, ahol a víz lefolyhatott. Ezúttal 20 méterrel sikerült csökkenteni a vízszintet. A munkálatoknak a hasadék beomlása vetett véget, ami a munkások közül sokat maga alá temetett.

A Kolumbiai Nemzeti Múzeum

Másnap a Museo Nacional de Colombiával (Kolumbiai Nemzeti Múzeum) folytattam a múzeumlátogatást. Nem volt túl messze a hosteltől, ezért a sétát választottam. (Valójában a belvárosban minden látnivaló gyalogos távolságra található egymástól.) Nagyon egyszerű eljutni ide, az Aranymúzeumtól el kell sétálni a Carrera 7-n, ami régebben ugyanolyan utca volt, mint a többi, ám az autósok elől elzárták, és most sétálóutcaként funkcionál, a biciklisek pedig az egész úttestet bicikliútként használják. Az utcán különféle árusok is vannak. Nekem a legjobban az a bácsi tetszett, aki ősrégi gépével frissen préselte a cukornádat, és a nádmézet frissítőként árulta.

A Nemzeti Múzeumban az égvilágon minden megtalálható, kezdve az ősi népek kerámiáival és használati tárgyaival, az Amazonas területén át Simón Bolívar eredeti ezüst lószerszámaival bezárólag. Az egyik teremben a Chiribiquete-hegységben élő nép barlangrajzait mutatják be, amiről többet nem is sikerült megtudni, mint amennyit itt a múzeumban.

A rendőrmúzeum és Pablo Escobar

Délután a Museo Histórico Policia rendőrmúzeumban folytattam. A gyönyörűen felújított épületben rendőrök kalauzolnak végig. A kiállítás egy első világháborús rabszállító kocsi mellett indul. Nem messze ettől Pablo Escobar Harley Davidsonja látható, ami tele van ezüsttel, például az üzemanyagtartály kupakja. Az emeleten sok tárgy között a szintén ezüstmarkolatú pisztolya és egy puskává átalakított gitár van kiállítva. Az 1993-as medellíni rajtaütésről is találhatunk fényképeket, amelynek során végül Escobart lelőtték.

Tovább haladva a mai kolumbiai rendőrség állományát ismerhetjük meg. Ma négyféle rendőrrel találkozhatunk. A disec a legegyszerűbb, őket leginkább forgalomirányításnál és hasonló feladatokra alkalmazzák. Ezután jön a ponalsar, az unipol, majd végül a copes, vagyis rohamrendőrök, akik az alakulat kommandós kiképzésben részesülő elit tagjai. A legfelső szinten vitrinekben kis bábuk mutatják be az egyes országok rendőrruháit, a fegyverkiállításon pedig olyan híres-hírhedt pisztolyokat és puskákat is láthatunk, mint a Luger, a Mauser, a Colt vagy a Winchester.

Külön teremben emlékeznek meg Valdemar Franklin Quinteróról, aki a kolumbiai rendőrség ezredese volt Antioquiában (egyébként Bucaramangában született). Ennek a tartománynak a székhelye Medellín, ahol a Pablo Escobar és a Medellín kartel tevékenykedett. Franklin megvesztegethetetlen volt. Még a hírhedt drogbáróval sem alkudott meg, és nem ijedt meg a fenyegetésektől. Számtalan rajtaütést vezetett és több tonnányi kokaint foglalt le. Egyszer Luis Carlos Galán életét is megmentette, akire RPG-vel lőttek. Galán egy újságíró volt, és kétszer is indult az elnöki székért, és saját magát a Medellín kartel és Escobar ellenfeleként definiálta. Ez annyira szúrta Escobar szemét, hogy elrendelte a megölésüket. Ugyanazon a napon, 1989. augusztus 18-án, amikor Galánt meggyilkolták, Fraklin autójának egy másik autó állta útját, röviddel azután, hogy elhagyta lakását. A kocsiból kipattanó gyilkosok 150 golyót eresztettek Franklinba.

Graffitik Bogotában

Ennyi információ éppen elég volt egy napra. A következő napon egy sokkal könnyebb témával ismerkedtem. Bogotában rengeteg graffiti látható. A készítőik egész szubkultúrát hoztak létre, ismerik egymást ha nem is személyesen, de legalább a munkáik alapján, és kapcsolatban vannak egymással, sokszor még csoportokba is tömörülnek. Mindenkinek megvan a jellemző stílusa, amiről a hozzáértő szem számára a készítő a stílus alapján kitalálható. Egyik-másik graffiti olyan nagy gonddal val elkészítve, hogy akár már műalkotásnak is tekinthetjük, nem egy pedig kifejezetten politikai célzattal készült. Az egyik ilyen többször tíz méter hosszú. Nagy műgonddal tervezhették meg azt a soklábú, gyíkszerű lényt, amelyik egy köríves kerítésen indul, a farka pedig a mellette álló ház merőleges falán folytatódik, de a perspektíva megválasztásával mégis egységet alkot. Egy harmadik pedig egy utcasarkon van felfestve, amit kitakart volna egy villanypózna és két közlekedési lámpa, így ezek is a mű részévé váltak.

Néhány éve Justin Bieber is úgy gondolta, hogy Bogotában járva nem hagyhatja ki, hogy otthagyja kézjegyét az egyik falon. Az ő „alkotása” azonban inkább csak a tagging kategóriába fért bele, ezért a graffitis társadalom kivetette magából, falfirkáját pedig egy valódi remekművel már másnap átfestették.

A graffiti túra a Plaza Chorro de Quevedón ért véget. Ez a tér Bogotá legrégebbi része. Itt található egy apró kápolna, a Capilla San Miguel del Principe, ami a térrel ellentétben csak 1969-ben épült.

A hangulatos kis tér szomszédságában magasodik a Cerro de Monserrate. Felvonóval gyorsan fel lehet jutni a tetejére, hogy madártávlatból vegyük szemügyre Bogotát. A hegytetőn áll a Nuestro Señor de Monserrate templom, valamint gyarmati stílusban épült házakat és egy kis piacot találunk, ahol helyi ételeket lehet enni. A hegy lábánál van a Quinta de Bolívar, amit mindenki meglátogathat, ha velem ellentétben nem hétfőn próbálkozik, ami mindenhol múzeumi szünnap.

Az erőszak évtizede

Minden nagyobb városban találtam olyan sétát, ahol tetszőleges borravaló ellenében körbeviszik az embert a városon, bemutatják a fontosabb látnivalókat, és mesélnek az adott hely történelméről. Ezeket nagyon szeretem, így az utolsó napomat is ezzel töltöttem el.

Az egyik utcasarkon, ahol elhaladt a csoport, kisebb tömeg verődött össze. Öltönyös emberek tárgyaltak egymással, miközben szemmel láthatóan pénz is cserélt gazdát. Megtudtunk, hogy ők a helyi smaragdkereskedők, akik az utcán üzletelnek. A hozzáértők tudnak jó üzletet kötni, de fennáll a veszélye annak, hogy a gyanútlan turistát inkább csak átverik. Ha valaki kolumbiai smaragdra vágyik, akkor inkább menjen be egy ilyen üzletbe, ahol a drágakő eredetét igazoló dokumentumot is kiállítanak.

Bogotá főutcáján, a Carrera Séptimán (7. sugárút) folytattuk a sétát. Ez az egyik legfontosabb utca a belvárosban, mivel számtalan kulturális és történelmi emlék kötődik hozzá. Az Iglesia de San Francisco utáni körüli részt sétálóutcává alakították át, így nyugodtan elidőzhettünk az egyik helyen, ahol a falat számtalan márványtábla borította. A legnagyobb táblán az állt: „Itt esett el Jorge Eliécer Gaitán. 1948. április 9.”

Merénylet Jorge Eliécer Gaitán ellen

1946 után két párt versengett a hatalomért, a Mariano Ospina Pérez vezetésével kormányon lévő Konzervatív Párt, és a Liberális Párt Jorge Eliécer Gaitánnal az élén. Az 1948-as választási kampányban valószínű volt, hogy a liberálisok átveszik a hatalmat. Gaitán ezen a napon egy politikai ebédről távozott, amikor az utcán egy magányos fegyveres több lövést adott le rá. Gaitán nem sokkal később a kórházban belehalt sérüléseibe.

A feltételezett gyilkost, Juan Roa Sierrát letartóztatták és őrizetbe vették. A hírt megtudva a feldühödött tömeg megtámadta a rendőrség épületét, és a foglyot elvitték és meglincselték. Arcát téglával zúzták össze, a testét megcsonkították. Az viszont sosem derült ki, hogy ki volt a tettes valójában. Sierra idegileg kiegyensúlyozatlan volt, ám fegyvert nem tudott használni. Indítékának azt jelölték meg, hogy többször szeretett volna állást kapni Gaitánnál, de szóba sem álltak vele. Állítólag az igazi tettes elmenekült, és Sierrát helyette kapták el. A nyomozás során felmerült, hogy Peréz ölette meg, vagy a Liberális Párt tagjai, de a CIA, a Szovjetunió vagy Fidel Castro is szóba kerültek. Castro abban az időben szovjet ügynökként tevékenykedett.

Gaitán halálát követően lázadás tört ki (El Bogotazo). A lázadás tíz órán át tartott, amely során felgyújtották a belvárost, eközben 5000 ember lelte halálát.

A lázadás leverése után egy tízéves polgárháború kezdődött (La Violencia, Az Erőszak). A Konzervatív Párt és a Liberális Párt paramilitáris erői fegyveres önvédelmi csoportokba és gerillaegységekbe szerveződtek (guerra = háború, guerrilla = harcos). A csapatok főleg vidéken harcoltak egymás ellen, de összetűzésbe keveredtek a Kommunista Párt erőivel is. Az összecsapások milliókat kényszerítettek otthonaik elhagyására, és összesen 200000 életet követeltek.

A kolumbiai polgárháború

A béke sajnos az erőszak éveit követően sem tért vissza Kolumbiába. Félkatonai csoportok, szélsőbaloldali gerillák és egyéb terrorszervezetek harcoltak egymással és a kormányerőkkel. Kolumbián kívül két nemzetközi szereplő is kivette részét. Az egyik csoport multinacionális vállalatokból állt, a másik pedig az Egyesült Államok volt. A gerillák állításuk szerint a szegények jogaiért harcoltak, a kormányerők a rendért és stabilitásért, a félkatonai csoportok pedig a gerillák jelenlétéből fakadó veszélyek ellen. Eközben mind a gerillák, mind a paramilitáris csoportok részt vettek a drogkereskedelemben, és terrorista akciókat hajtottak végre.

A FARC és az ELN

Az egyik legjelentősebb gerillaszervezet a FARC volt, teljes nevén Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia – Ejército del Pueblo (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői – Néphadsereg). A hidegháború ideje alatt vidéki parasztok alapították, mint marxista-leninista, anti-imperialista szervezetet. 1964-ben, miután a kormányerők vidéki kommunista enklávékat támadtak meg, a FARC a Kolumbiai Kommunista Párt fegyveres szervezeteként deklarálta magát. Működésüket a helyiek illegális adóztatásából, emberrablásokból, váltságdíjakból és zsarolásokból finanszírozták. Részt vettek illegális bányászati tevékenységben is, és természetesen fontos bevételi forrás volt a kokainkereskedelem. A harcok során semmilyen eszköz használatától nem riadtak vissza, a terrorizmust is beleértve. 2007-ben a szervezet mintegy 18000 tagot számlált, akik nagyjából negyede kiskorú volt.

Az ELN (Ejército de Liberación Nacional, Nemzeti Felszabadító Hadsereg) a FARC-kal egy időben jött létre. Egy olyan eszmét támogattak, amely a marxista kommunista ideológia és a felszabadítási teológia ötvözéséből keletkezett. Utóbbi a szegény emberek és az elnyomottak felszabadítására helyezte a hangsúlyt. A szervezetet római katolikus papok irányították.

Mind a FARC-ot, mind az ELN-t több ország, valamint az Európai Unió hivatalosan is terrorista szervezetnek nyilvánította.

A polgárháború újabb 220000 ember életébe került, aminek nagy része civil volt, 45000 áldozat pedig gyermek. Több mint ötmillió ember kényszerült otthona elhagyására. Az ENSZ becslése szerint az összes áldozat 12%-a írható a FARC és az ELN számlájára, 80% a jobboldali paramilitáris csoportok bűne, a maradék 8%-ért a kormányerők okolhatók. A polgárháború során mindennapos volt az emberi jogok sárba tiprása.

Tűzszünet

Egy négy éven keresztül húzódó tárgyalássorozat végén 2016. június 23-án Juan Manuel Santos kolumbiai elnök tűzszüneti megállapodást írt alá a FARC-kal. A kolumbiai nyilvánosság nagy része a megállapodást elutasította. November 24-én egy felülvizsgált és javított megállapodást sikerült tető alá hozni, amit pár nappal később a Kongresszus, majd a szenátus is jóváhagyott. Ezzel egy öt évtizedes polgárháborút sikerült lezárni, amiért Juan Manuel Santost 2016 októberében béke-Nobel díjjal tüntették ki. 2017. június 27-én a FARC átadta fegyvereit az ENSZ-nek. Ezután FARC (Fuerza Alternativa Revolucionaria del Común) néven legális politikai pártként folytatják tevékenységüket,

Az Igazságügyi Palota ostroma

1985-re a második legnagyobb gerilla csoport az M-19 lett (Movimiento 19 de Abril, Április 19. Mozgalom). Több szimbolikus akció fűződik a nevükhöz, mint Simón Bolívar kardjának ellopása a múzeumból, ám a legnagyobb a Legfelsőbb Bíróság épületének (Palacio de Justicia) az ostroma volt. Nagyjából 300 embert ejtett túszul az M-19 35 gerillája. Sok jogász, bíró és ügyvéd volt közöttük, de 100 civil is az épületben tartózkodott. A kolumbiai hadsereg katonákkal és páncélozott járművekkel vette körül az épületet. Rövid eredménytelen tárgyalás után a hadseregre bízták az épület visszafoglalását. A vérontásban több mint 100 ember veszítette életét, köztük a 21 legfelsőbb bíró közül 11. Az összecsapás során az épületben tűz ütött ki, és sok fontos ügy irata is megsemmisült.

A Legfelsőbb Bíróság (Palacio de Justicia) épülete Bogotában
A Legfelsőbb Bíróság (Palacio de Justicia) épülete

Utóbbi miatt egyesek Pablo Escobart tartották a támadás szellemi atyjának, hogy szándékosan tüntesse el az ellene szóló bizonyítékokat. Mivel ezt nem sikerült bizonyítani, a hivatalos álláspont az volt, hogy a drogbárónak nem volt köze a támadáshoz. Mások szerint az akció a kormány összeesküvése volt. Egyik elméletet sem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, így ez az esemény a mai napig Kolumbia történelmének vitatott mozzanata.

Chicha, a dél-amerikai kukoricasör

Utolsó városnéző sétám is a Plaza Chorro de Quevedón ért véget, de előtte még betértünk egy kávézóba. A kávén kívül chichát is árultak. Ez az a kukoricából készült erjesztett italt, amit évszázadok óta készítenek Dél-Amerika-szerte. Nekem egészen mostanáig kellett várni, hogy megkóstolhassam. A végén ajándékba megkaptuk a totumából készített kis pohárkákat, amiben a chichát szolgálták fel. (Ez egy olyan Dél-Amerikában honos fafajta, amelynek termése lopótökre hasonlít, és felhasználása is hasonló.)

Másra aznap már nem jutott időm. Sietnem kellett a reptérre, hogy elérjem a Madridba tartó repülőt. A Bogotában töltött utolsó nap sajnos egyet jelentett a Dél-Amerikában töltött utolsó nappal. A csúcsforgalomban nem akartam kockáztatni, ezért most nem a tömegközlekedést választottam. A hostel mellett elhaladó összes taxi foglalt volt. Már kezdtem egy kicsit megijedni, amikor megállt mellettem egy fekete autó. Nem, semmi rosszra nem kell gondolni, egy Uber-sofőr volt az, aki véletlen épp arra járt. Gyorsan megegyeztünk az árban, aztán már úton is voltunk a repülőtér felé.

One Thought to “Bogotá és Kolumbia történelme”

  1. Listámon van Dél-Amerika, de eddig valahogy mindig kimaradt.
    Nem gyenge történeteket lehet hallani, zajlott (zajlik) az élet arrafelé…

Leave a Comment