A felkészülés
Nagyon régi álmom volt eljutni Machu Picchuba. 2007-ben majdnem sikerült is, de a szervezett út, amire jelentkeztem, nem indult el, mert nem jött össze a szükséges létszám.
Az álom hosszú időre csak álom maradt. Közben viszont bőven volt ideje érlelődni és alakulni. Mi lenne, ha egyedül mennék? Közben elkezdtek gyűlni azok a helyek, amiket feltétlen meg kell néznem, ha már egyszer kifizetem a repülőjegyet. Végül a dolog odáig fajult, hogy hátizsákos utazó leszek, és bejárom a dél-amerikai kontinens jelentős részét. Elkezdem előadásokra járni, találkoztam olyan emberekkel, akik megcsinálták, és biztos voltam benne, hogy nekem is sikerül.
Novemberben történt még egy dolog, ami megadta az utolsó lökést. Nincs mire tovább várni.
Az útiterv
Innentől elkezdődött a lényegi tervezés, szervezés. Lett egy Google táblázatom egyre növekvő számú füllel, amit bárhol és bármikor tudtam szerkeszteni. Az útvonal, időjárás, vízumok (az nem kell), oltások, felszerelés, bevásárlólista stb.
Az elején viszonylag nyugodtan ment minden. Elkezdem utazós könyveket, blogokat és kalandtúrákat szervező irodák programjait olvasni. Az útvonal szépen nőtt. Aztán eljött az ideje, amikor az állomásokhoz legalább hozzávetőleges időpontokat kellett rendelni. Az eredmény megdöbbentő volt. Tűzföldtől Peruig volt meg a terv. 6-8 hónap. Mennyi? És én még attól féltem, hogy túl korán, még a száraz időszak előtt érek Cuzcoba.
Minden vs én
Az utolsó két hónap nagyon stresszes volt, ami a vége felé csak fokozódott. Megvettem a repjegyeket (csak oda), amitől kezdve az idő egyre jobban szorított. Elintézni a munkahelyemen a szabadságot – ez volt a legkönnyebb az egészben :D. Mi legyen a lakással? Az autóval? Felvázolni a tervet a szülőknek. 🙂 Ez is könnyebben ment, mint gondoltam. Meg sem próbáltak lebeszélni. Nyilván ismernek már, tudták, hogy felesleges lett volna. A utolsó két hétben már a munkahelyen is csak a szervezéssel foglalkoztam (bocs, Móni :)). Mentségemre szolgál, hogy olyan belső projekten voltam, aminek nem volt túlságosan szigorú az ütemterve, így megtehettem.
Végül sikerült mindent beszerezni, a lakást és az autót is bérbe adni, és úgy tűnt, a végén még akár 1-2 nap marad pihenésre is. De Murphy törvényeivel nem lehet vitatkozni. Az új sportkamera folyamatosan lefagyott. Vissza kellett vinni tesztelni, aztán kicseréltetni, ami ugyanúgy lefagyott. Éppen a másodikkal voltam a szervízben, amikor az autó műszerfalán kigyulladt a motorellenőrzés lámpa. 3 nap az indulásig. Fuck. FUCK. Ilyen nincs. Aztán végül sikerült mindent megoldani, még ha eléggé last minute is – ha szabad utazós terminológiát használnom. 🙂
Ha az utolsó hetet egy szóval kellene jellemeznem: idegbaj. Nem állítom, hogy ez törvényszerú, de ha valaki egy ilyen útra szánja magát, ezzel mindenképp számoljon. Az utazás előtti hetek nagyon sok feszültséggel fognak járni.
Na de mibe fér bele mindez?
Volt még egy sarkalatos kérdés, és ez biztosan sokatokban fel is merül(t). Mennyi cuccot vigyek? Ne felejtsük el, itt 6-8 hónapról beszélünk, Tűzföldtől az Amazonas-medencéig, tengerszinttől 4-5000 m-es magasságokig. Volt egy terv. Legyen egy kisebb hátizsák egynapos túrákra. Minden másnak bele kell férni egy 38 literes zsákba. Amikor ezt elmondam, mindenkinek elkerekedett a szeme, még tapasztalt utazóknak is, akik nem ma kezdték. Végül sikerült, a hálózsákot a kicsi, a matracot a nagy zsákra kívülre rögzítve. Aztán csak meggondoltam magam. Nem volt kedvem küszködni, így megvettem a 48 literest, amit nézegettem. Valamint egy-két dolgot kidobtam a cuccból. A gázfőző és a túrabot nem élte túl a szelektálást. Túl nehéz és/vagy túl sok helyet foglaltak volna. Ezeket lehet majd bérelni, ha kell, de pár nap miatt nem fogom állandőan magammal cipelni. Így zsákba befért a bakancs és egy szandál, a matrac, egy héjkabát az összes többivel együtt.
Indulhatunk!