Peru sivatagos déli partvidéke

Nazcától Limáig a sivatagos partvidéken hosszú lett volna az út. Többször megálltam közben, hogy megnézzem a népszerű Huacachina-oázist, meglátogassam a pisco szülőföldjén lévő borászatokat, és hogy kipihenjem a nagyvárosok dudáló zsivaját a Paracas melletti nemzeti parkban. Végül még egy régi cukornádtermelő farmra is ellátogattam, hogy megnézzem a földalatti rabszolgaalagutakat.

A nazca kultúra megismerése után a parthoz közel folytattam utamat észak felé. Nem kellett messzire mennem, mindössze a 140 kilométerre eső Icáig.

Ica városa

Icában az egész utazás alatt a legjobb szállást sikerült kiválasztani. Modern dizájn, nagy terek, hatalmas terasz, és a felső szinten lévő bár szolgálta a kényelmünket. Érkezéskor ráadásul még egy kupont is adtak, amit egy koktélra lehetett beváltani.

Hostel bárja Icában
A hostel bárja Icában

Icában túl sok látnivaló nincs. A várost finoman fogalmazva nem mondanám szépnek, ellenben az állandó és agyatlan dudálások miatt elviselhetetlenül zajos. A mai napig nem értem, a peruiak hogy közlekednek. Egy kereszteződésben furakodnak befelé, közben meg nyomják a dudát. Aztán valahogy eldől, hogy ki megy át először. Próbáltam megtudni taxisoktól, hogy ez hogyan is működik, de igazából érdemi választ nem sikerült kicsikarni egyikből sem.

Az egyik látnivaló valaha az Iglesia Señor de Luren lehetett, de egy földrengés félig lerombolta, és nem is építették újjá. A templom most el van kerítve, és a hiányzó falán át az utcáról lehet benézni. A templom mellett az utcán is otthagytak egy néhányat a leomlott faldarabokból.

Az Iglesia Señor de Luren félig összedőlt épülete Icában
Az Iglesia Señor de Luren földrengés után megmaradt része

A templomtól sokkal érdekesebb a Museo Regional de Ica Adolfo Bermúdez Jenkins. Természetesen itt is nagyon sok kerámia és textil van kiállítva a különféle korszakokból (nazca, paracas, inka stb.), de ettől sokkal érdekesebbek a múmiák. Itt is vannak áldozatként bemutatott emberfejek, amiknek megvan a haja, és van, amelyikben az átfűzött kötél is látható. Egy-két múmiáról viszont röntgenfelvételek is láthatók. Az egyik egy nyolcéves kisfiúé, amiből a kutatók megtudták, hogy tüdőbajban halt meg, de volt egy másik betegsége is, ami miatt rövidke élete vége felé már nem tudta mozgatni a lábait.

Az Huacachina-oázis

Ica egyik legfőbb vonzereje a várostól mindössze 5 km-re fekvő Huacachina-oázis. Sokan nem is a városban szállnak meg, hanem az itt lévő kis lagúna partján. Én inkább befizettem az itteni szokásos programra, a sandboardozásra. Ez csak délután indult, és azzal kezdődött, hogy elvittek minket egy szállodába egy medencéhez. Ennek nyilván semmi értelme nem volt, medencében bárhol tudok úszni. Egy páran úgy döntöttünk, inkább lemegyünk a vízpartra. Itt sem volt túl sok látnivaló, ezért inkább felmásztunk a mellette álló homokdűnére. Innen elég messzire el lehetett látni a homoksivatagban, ahová elég sok buggy indult más homokdeszkásokkal.

A Huacachina-oázis látképe az egyik homokdűnéről
A Huacachina oázis a homokdűnék között

Két órával később mi is felültünk egyre, és nekivágtunk a dűnéknek. A program teljesen megegyezett a Nazca melletti sandboardozással. Először a buggyval hullámvasutaztunk egy kicsit, aztán előkerültek a deszkák is. Most is megpróbáltam ráállni, mivel azt hallottam, hogy itt egy kicsit jobb a homok, de itt sem sikerült. Nem fecséreltem rá tovább az időd, hason csúsztam le, mint a többiek. Az itteni dűnék elég magasak voltak, és többet is megnéztünk. Így nem kellett mindegyikre gyalog visszamászni a csúszás után. A legutolsó körülbelül 300 méter magas volt. Az erről való leszáguldással zártuk a programot.

Homokdűnék és buggy-k Ica mellett
Homokdűnék és buggy-k Ica mellett

Ahol a pisco megszületett

Ica környékén elég sokan foglalkoznak szőlőtermesztéssel és a hozzá kapcsolódó borászattal. Innen származik a híres pisco is, ami szintén szőlőből készülő párlat, egyfajta brandy. Az Icában készült italokat Pisco kikötőjében rakták hajóra, innen kapta a nevét. Tulajdonképpen származási helye alapján jobb lenne icának hívni. A borászatokat, ahol természetesen piscót is készítenek, szintén lehet látogatni.

Az egykori kolostor temploma a Tacama borászatban
Az egykori kolostor temploma a Tacama borászatban

Borászatok Ica körül

Másnap egy ilyen programon vettem részt. Az első borászat, amit meglátogattunk, a Tacama volt. Az épület korábban kolostor volt, ma pedig szálloda üzemel a helyén. Ennek megfelelően az épület és a körülötte lévő park is nagyon szépen rendben van tartva. Megmutatták a fa és alumínium hordókat és a gyártási folyamatot. Az egyik csarnokban régi borászati eszközök vannak kiállítva. A látogatás kóstolóval ért véget. Megtudtam, hogy ők készítik a Demonio de los Andes piscót, ami díjat is nyert már, és ez volt az első, amit a tériszonyos perui fazon ajánlott nekem Puerto Maldonadóban.

Alumínium hordók a Tacama borászatban
Alumínium hordók a Tacama borászatban

A Tacama után az El Catador nevű borászathoz mentünk. Itt voltak hagyományos óriási prések és kerámia tárolóedények, amiket ez a borászat a mai napig használ. Megint volt kóstoló is. Sokat elmond a dél-amerikaiak édesszájúságáról, hogy az itt kapott félédes bor nagyjából olyan édes volt, mint egy tokaji aszú.

Az El Catador borászat
Az El Catador borászat

Ebéd után az idegenvezetőnk megkérdezte, hogy van-e kedvünk még egyhez. Hát persze, hogy volt! Mint kiderült, nagy hiba lett volna pont ezt, a Bodega Lazo-t kihagyni. Itt is a már ismerős kerámia tárolókból kaptuk a kóstolót, amit egy bambuszpálcával mertek ki. Ez a megfelelő helyen ki volt vágva, így egy hosszú nyeles merőkanálfélét formázott. A pincében rengeteg ősrégi tárgy is volt, a tulajdonos magángyűjteménye. Voltak itt inka és más őslakos népektől származó textilek, 19. századi puskák és kardok, régi diavetítő gépek, de kitömött fóka és denevér is.

Bambuszpálcával merik ki a bort a hordóból
A bor kitöltése a bambuszpálcával
Régi kerámia borosedények
A régi kerámia tárolók hegyes végét a földbe ásták le

Paracas

Az Icában töltött három nap után Paracasban szálltam meg. Ez egy pár utcából álló kicsi település az itteni nemzeti parktól néhány kilométerre. Végre csend volt és nyugalom. A főtéren még tábla is figyelmeztet rá, hogy agyatlan dudálgatásokra itt semmi szükség.

Napnyugta előtt még volt időm lemenni a vízpartra. Egy csapat hatalmas pelikán várta, hogy két férfi haldarabokat dobjon nekik. Közben a turisták nyugodtan tudtak fényképezni. Persze nem ingyen csinálták, némi borravalót elvártak a produkcióért.

Naplemente Paracas homokos tengerpartján
Naplemente Paracas tengerpartján
Pelikánok várják az etetést Paracasban
Pelikánetetés a turisták kedvéért. Elég követelőzőek voltak.

A szegény ember Galápagosa: a Ballestas-szigetek

A parttól nem messze található Ballestas-szigeteket a szegény ember Galapágos-szigetének is nevezik. Másnap reggel felszálltam egy kirándulóhajóra, ami elvitt ide. A sziklákat tényleg teljesen ellepik a madarak. Vannak pelikánok is, de a legtöbb kormorán és egy másik madárfaj. A tömegben elvegyült egy-két pingvin is. A vízből kiálló kisebb sziklákon oroszlánfókák hevertek. A szigetek körül egyébként elég kellemetlen a mindent elborító guanó szaga. Régebben volt is egy üzem, a guanó feldolgozásával foglalkozott, ami látható is az egyik szigeten.

Hatalmas madárkolónia a Ballestas-szigeteken
Madárkolónia a Ballestas-szigeteken
Fókák pihennek egy sziklán a Ballestas-szigeteken
Fókák pihennek egy sziklán

A Paracas Nemzeti Park

Ez a hajókázás egy rövid reggeli program. Bőven van idő még aznap megnézni a Paracas-félszigeten található nemzeti parkot is, ahol busszal viszik körbe a csoportokat. Az első megálló egy lápos rész, ahol flamingókat lehet látni. Ez viszont annyira messze van a madaraktól, hogy azok csak apró pontokként látszanak. Flamingókat érdemesebb inkább az Atacama-sivatag lagúnáiban keresni.

Halászhajók Paracas kikötőjében
Halászhajók Paracas kikötőjében

Ugyanitt van két múzeum is. Az egyik a nemzeti parkkal és az élővilággal foglalkozik, a másik pedig a paracas kultúrát mutatja be. Erre a három dologra együtt kaptunk harminc percet, ami csak a flamingókra és az első múzeum elejére volt elég.

Kietlen tengerpartok

Ezután a Paracas-félsziget csodálatos tengerpartjait jártuk be. Az egyik helyen állt a Katedrálisnak nevezett sziklaboltív, ami egy földrengés következtében pár évvel ezelőtt összedőlt. A part egyébként lélegzetelállítóan szép.

Sziklafalak a hullámzó óceán mellett a Paracas Nemzeti Parkban
Sziklafalak az óceán partján

A Playa Roja egy vöröshomokos part, amiből mindössze öt létezik a világon. Fokozott védelem alatt áll, mivel ez a homok más partokkal ellentétben nem újul meg. Utunk végén Lagunillasban álltunk meg ebédelni. Itt egy fizetős vécén és néhány éttermen kívül semmi más nincs, és minden kétszer annyiba kerül, mint egyébként, ezért ebéd helyett az egyik utastárssal inkább felsétáltunk a házak melletti dombra, aztán le a partra. Ez a szakasz igazi állattemető volt. A rengeteg kagylón kívül volt itt üres rákpáncél, madártetem, fókatetemek és egy csomó csont is.

A Playa Roja vöröshomokos tengerpart a Paracas Nemzeti Parkban
A Playa Roja vöröshomokos tengerpart

Fosszíliák

Úgy döntöttem, hogy másnap visszajövök a nemzeti parkba biciklivel, hogy mindent nyugodtan megnézhessek. Az egyik múzeumot sikerült megnézni, de azzal nem számoltam, hogy a Paracas Múzeumban hétfőn szünnap van, így ez másodszor sem sikerült. Eljutottam viszont olyan partszakaszokra is, ahova a busszal nem, mint például a Playa La Mina és a Playa Yumaque. Hazafelé megtaláltam a fosszíliákat is. Nagyon sok turritella csiga van itt megkövesedve.

Döngölt út a sivatagban
Döngölt út a sivatagban
Playa Yumaque
Playa Yumaque
Turritella csiga fosszíliák
Turritella csiga fosszíliák

Chincha

Paracas ideális helyszín lett volna egy egyhetes semmittevésre, de mennem kellett tovább. Chinchától nem messze található az Hacienda San José, ahol egykor rabszolgák szedték a gyapotot, és a farmot a parttal összekötő alagutakon keresztül szállították ide őket.

Egy ír tulajdonú, hátizsákosokra specializálódott busztársaság állítása szerint ide csak velük lehet eljutni. Ennek azért nem dőltem be egyből, és úgy döntöttem, nélkülük is megnézem.

Chincha még Icánál is kellemetlenebb hely. Valóban nem tartozik a gyakran látogatott helyek közé, és nem is láttam egyetlen hozzám hasonló utazót sem. Azt sem tudom, mennyire volt jó ötlet a Panamericana közvetlen közelében foglalni szállást, bár ha figyelembe veszem, hogy ez volt az egyetlen megfizethető árú a környéken, és még ez sem volt olcsó, akkor nem nagyon van min gondolkodni. Itt saját egyágyas szobám volt fürdőszobával, cserébe semmi közösségi tér vagy konyha. A reggelimet és a vacsorámat az ágyon kellett elfogyasztani.

A Panamericana országút Chinchában
A Panamericana országút Chinchában

Reggel az útmutatás alapján, majd némi keresgélést követően találtam egy autót, ami elvitt az Haciendára. Egyáltalán nem is volt nehéz eljutni oda. Hogy mennyire volt biztonságos, az más kérdés. Legalább annyira, mint amennyire egy darabjaira esni készülő Daewoo Tico öt személlyel, biztonsági öv nélkül.

Rabszolgaalagutak a Hacienda San José alatt

Az Haciendán éppen ebédszünet volt, amikor odaértem. A rendelkezésre álló három órában sétáltam a faluban, találtam egy helyet, ahol kaptam egy elég jó ebédet, megnéztem a mexikói földrengésről szóló híreket, és még így is maradt egy órám. Végül sikerült bejutni, ahol újabb várakozás után megjelent egy idegenvezető hölgy, és körbevitt minket. Mesélt a farm történetéről, és hogy ma valami magas rangú ember tulajdonában van, aztán lementünk az alagutakba. Odalent nagyon kellett vigyázni, a járatok olyan keskenyek voltak, hogy egy ember éppen elfér benne, az átjárók vagy lépcsők pedig nagyon alacsonyak és szűkek voltak. Az alagutak egyébként adóelkerülési céllal készültek. A hajókról ezeken át csempészték be a rabszolgákat a farmra a hatóságok tudta nélkül.

Templom az Hacienda San José farmon
Templom az Hacienda San José farmon
Szűk alagutak az Hacienda San José farm alatt
A szűk alagutakban nem egyszerű a közlekedés

Egy páran elkezdtek panaszkodni, hogy nagyon meleg van és nem kapnak levegőt, így hamarosan újra a szabadban voltunk. Nem tudom, hogy egyébként tovább maradtunk volna-e. Az idegenvezető megmutatta még, hogy hogyan kínozták a rabszolgákat. A csuklójukat és bokájukat egy rúdhoz bilincselték, majd ebben az összehajtott pózban ültették őket a földre. A rúd 30-40 cm-rel a föld felett volt rögzítve, így a vérkeringés eléggé akadályozva volt.

Rabszolgák büntetésére használt béklyó
Rabszolgák büntetésére használt béklyó

Chinchában nem is szándékoztam több időt eltölteni. Másnap reggel felszálltam egy Lima felé tartó járatra.

Leave a Comment