Chile

Első chilei kalandom Puerto Natalesbe vezetett, ami a Torres del Paine Nemzeti Park „bejáratának” tekinthető. Innen indultam egy négynapos hátizsákos túrára, hogy végigmenjek az egyik klasszikus túraútvonalon, amit alakja miatt csak W-ként emlegetnek.

Puerto Natales

Ushuaia után ismét egész napos buszozás várt rám, reggel ötórás indulással és két átszállással, közben pedig egy chilei határátkeléssel. A határon mindkét oldalon van ellenőrzés, mint általában mindenhol, ám itt a két oldal közötti senki földjén is elég sokat kellett buszozni. A chileiek elég szigorúak az országba bevihető dolgokat illetően. Nem lehet bevinni például friss gyümölcsöt sem. Mivel a határt hamarabb értük el, mint vártam, ezt az én esetemben egy banán, egy alma és egy barack is bánta, amit igen nagy erőfeszítések árán szereztem be előző este. A két megmaradt szendvicsemet sikerült átvinni. A második átszállás már Chilében történt, Punta Arenasban, végül éjfél előtt valamivel megérkeztem Puerto Natalesbe. A hostelben már mindenki aludt, így én is csak beestem az ágyba.

Puerto Natales minden bizonnyal hostelekből és éttermekből épült fel, aztán ezeket követhették az outdoor boltok és a túraszervező ügynökségek. Később persze lett itt supermercado és bank is. Bár jellegében hasonló Ushuaiához, attól nekem sokkal hangulatosabb volt. Kétszintesnél magasabb épületet nem láttam, az utcák szélesebbek, a jelzőlámpák érhetőbbek, és ahol nincs, ott sem akar az éppen arra járó sofőr átgázolni az emberen, hanem udvariasan megáll, átenged, és közben még mosolyog is. Egyszóval, nagyon nyugodt hely ez, ideális a semmittevésre (a nemzeti parkon kívül tudtommal úgysen nagyon találni mást a környéken).

Torres del Paine

A nemzeti parkban lehet tenni egynapos túrákat is, de van a két nagy klasszikusnak számító túraútvonal, az O és a W. Az O tíz napot igényel, és magában foglalja a W-t is. Ezt én túl nagy falatnak tartottam, már csak azért is, mert a szállásokat előre le kellett volna foglalni, erről pedig semmit nem tudtam. Ennek megfelelően a következő napot a Torres del Paine túra szervezésével töltöttem, és próbáltam szállást szerezni.

Szerencsésen a hivatalos szerven, a Conaf-on kívül még két másik kereskedelmi ügynökség kezeli a parkban található kempingeket és menedékházakat. Így volt, ahova kétszer is kellett mennem, először a szabad helyeket kideríteni, utána foglalni. A W két végébe sikerült is, viszont a közepén minden hely tíz napra előre betelt. Ennyit nyilván nem tudtam volna várni, ezért anélkül vágtam neki. Ebben segített, hogy nem az enyém volt az első ilyen eset, és az embert nem küldik el, bele az éjszakába. [Sötétben a park – egyébként eléggé szigorú – szabályzata szerint nem lehet túrázni. Ennek egyik oka lehet, hogy errefelé pumák is élnek.] Az indulásig volt még egy napom. Erre a napra semmit nem akartam hagyni a fent említett semmittevésen kívül. Még aznap végigszaladtam a kölcsönzőkön is, természetesen úgy volt a legolcsóbb, ha a szükséges dolgokat is három helyről szereztem be.

A W túra

Két nappal később csapatosan álltunk a buszállomáson. A parkba való bejutás elég körülményes volt. A bejáratnál le kellett szállni, regisztrálni, pecsételtetni, és még egy kisfilmet is meg kellett nézni. Az egésszel egy óránál is több elment. Csak ezután lehetett visszaszállni a buszra vagy átszállni, attól függően, hogy ki milyen útvonalat választott magának. Én a W-t nyugatról kelet felé akartam bejárni, amihez a busz továbbvitt a parkban. Az út mellett sorban álltak a guanaco-k (a négy dél-amerikai tevefaj közül a második legnagyobb). Egyáltalán nem zavartatták magukat a busz miatt, sőt egyszer még lassítani is kellett, hogy az egyik átmehessen előttünk. A buszozás után még át kellett szállni egy katamaránra is, ami még távolabb vitt a park belsejébe. A 11 órást a beléptetési procedúra miatt csak futva értük el, ahol közölték, hogy már nem férünk fel. Szerencsére mentek még egy kört, így fél egy előtt elkezdhettük az első napi menetelést.

A Grey-gleccser

Az első napra csak a W bal oldali szára jutott, így ez viszonylag könnyebb nap volt. A négy napra való kaja azért húzta a vállamat rendesen. Ennek a szakasznak a látványossága a Grey-gleccser volt, amit félúton a legmagasabb pontról lehetett megcsodálni.

A kemping felett volt egy másik kilátópont is, ahonnan sokkal közelebbről lehetett megnézni a gleccsert. A második napot azzal indítottam, hogy hátizsák nélkül felszaladtam ide. Vizet is elég volt egy kilapítható kulcsban vinni, mert a parkban mindenhol iható a víz. Mit mondjak, nagyon megérte ez a rövid kitérő. Erre már azt mondom, hogy gleccser. Ezután az előző napi utat meg kellett tenni visszafelé, félútig elég nehéz emelkedővel, aztán ugyanannyit lefelé. Ezután még el kellett érnem a W közepét (ahol nem volt szállás). A Camp Italiano-t szemeltem ki magamnak, mert ez épp a következő szakasz, a Valle Francés (Francia-völgy) bejáratánál található.

Camp Italiano

A folyamatosan emelkedő út jutalma a Sköttsberg-tó látványa volt. Míg a lenti Pehoe-tó zöldes színben pompázott, ennek valószerűtlen acélkék színe volt. Ehhez adódott hozzá, hogy még nagyon jól látszottak a korábbi tűz pusztításának nyomai. Nem azt akarom mondani, hogy jó dolog ez a tűz, de a tájat mindenképpen érdekesebbé tette, és mivel a fehér fákon nem volt egyetlen levél sem, az egész tájat jobban be is lehetett látni. Az Italianohoz közel átértem az erdő épen maradt részére. A két rész közötti kontraszt eléggé szembeötlő volt.

A nemzeti parkban nagyon nagy figyelmet fordítanak a természet védelmére. Nem csak a víz tisztaságára ügyelnek, hanem a szemetet mindenkinek magával kell vinni, tüzet gyújtani börtönbüntetés és pénzbírság terhe mellett szigorúan tilos, az állatokat nem szabad etetni, hogy ne szokják meg az embert. Ez utóbbinak nem nagyon volt hatása. Minden állat nagyon közel engedi magához az embert, vagy éppenséggel közel jön. Például a rókák, amik közül az egyik előző este épp az én sátramat vizsgálta, és a fejlámpa fényére sem nagyon akart odébbállni. Reggel ketten is voltak, és a konyha melletti asztalokra is felmásztak.

Az acélkék vizű tó mellett észre sem vettem az egyik ragadozó madarat addig, amíg el nem ijesztettem, de csak annyira vette a fáradtságot, hogy a következő fára átrepüljön, ami körülbelül öt méterrel lehetett távolabb. Máshol pedig az útszéli bokor volt tele papagájokkal. Ezeket észre sem vettem volna, ha nem csapnak olyan ricsajt, mert hajszálpontosan olyan zöld színűek voltak, mint a bokor, amin tanyáztak, csak a farkuknak volt egy kis vörös árnyalata. Akkor sem repültek el, amikor óvatosan elsétáltam mellettük.

A Francia-völgy

A harmadik nap elég húzósra sikerült. Valószínűleg a kapkodós tervezés miatt nem figyeltem oda eléggé erre a részre, de mindegy is volt, mert úgysem lett volna szállás. Ezen a napon egyben kellett megcsinálni a Valle Francés-t, utána pedig elmenni a következő kempingig, ahol már ismét biztos helyem volt. Az eső viszont egész éjjel esett, a sátor alja pedig nem volt vízálló. Reggel valahogy nem nagyon akarózott kimászni a sátorból. Öt helyett végül 5:45-kor keltem fel, és mire az elázott sátrat is összepakoltam nyolc óra lett.

A Valle Francés oda-vissza 13 km, az elején és a végén elég meredek részekkel. Cserébe nagyszerű kilátást kapunk a szomszédos gleccserre, majd a vége felé egy nagy nyílt részen a környező hegyek tekintenek le ránk körös-körül. Ide egy kis vízen és kekszen kívül nem is vittem magammal semmit, hogy minél gyorsabban haladhassak. Az úton szinte senki nem volt. Egyetlen párt értem utol, amíg pihenőt tartottak, onnantól nagyjából együtt haladtunk.

A Las Torres Base

Az Italianoba délben értem vissza, és egy átöltözéssel kombinált gyors ebédet követően fél órával később indultam is tovább. Az út szinte végig egy újabb tó mellett vezetett, néha közvetlenül a víz mellett, ami teljesen tengerparti élmény volt, többnyire viszont magasan, jó kilátást biztosítva mindenfelé. Mivel rajtam kívül szinte senki nem indult ilyen későn, szinte senkit nem láttam. Időnként persze többen is jöttek az ellenkező irányból, de előbb-utóbb ők is elfogytak. Ezt a részt élveztem a legjobban.

A kilátópontokon megálltam, és csak a csendre figyeltem. Hihetetlenül megnyugtató érzés volt. Ha még egyszer eljutok ide, biztos, hogy négy helyett öt napot szánok az útra (mint ahogy a legtöbben), hogy több időm legyen ezt a nyugalmat élvezni.

Végül az út lassan eltávolodott a tótól, a fákat pedig füves rész váltotta fel. Mi tagadás, ekkorra már eléggé fáradt voltam. Végre megláttam a házakat (a hotel), de tudtam, hogy ez csalóka, és még legalább egy óra gyaloglás vár rám. Amikor nagy nehezen végre odaértem, tábla jelezte, hogy a kempinghez tovább kell menni. Majd még kettő, aminek már kifejezetten nem örültem, de végül csak megérkeztem.

Las Torres tengerszem

Az utolsó nap ismét könnyebb volt. Ez a W jobb oldali szára, fel a Las Torres tengerszemhez és vissza. Ez egyban a W legmagasabb pontja is. Hátizsákot ezen a szakaszon sem kellett cipelni, de a négy nap eléggé éreztette magát a lábaimban. Alig vártam, hogy leérjek, aztán megjöjjön a shuttle, ami elvisz a nemzeti park kapujába, onnan pedig a rendes busz vissza Puerto Natalesbe. Természetesen az élmények bőven kárpótolnak a megpróbáltatásokért.