Chile

Chilének van egy egyedülálló része, Chiloé szigete, ahol száznál is több, fából és szegek felhasználása nélkül épített templom található. Egyediek a víz fölött, cölöpökön álló házak is. A szigetet átjárják a mapulche indiánok történetei és mítoszai.

Ahogy említettem, változás állt be a tervemben. Rengeteget hallottam Chiloéről, és szinte mindenki el akart menni ide. Én is úgy döntöttem hát, hogy Argentína helyett itt folytatom az utam. Ez a dél-amerikai kontinenstől különálló szigetvilágot, valamint a legnagyobb szigetet is jelenti. Értelemszerűen csak vízi vagy légi úton közelíhető meg.

Kompozás a szigetre

Húsvét vasárnapján hajnali hatkor indult a komp a Chiloé felé. Lett volna két nappal korábban is egy éjszakai járat, de direkt nappali járatra vettem jegyet, hogy láthassak is valamit. A nap csak nyolc után kelt fel, így egy keveset be tudtam pótolni az elmaradt alvásból. A napfelkelte még a fjordban ért minket azelőtt, hogy kifutottunk volna a nyílt vízre. Bár párszor még visszatértem a fedélzetre, ahhoz nem volt elég nagy szerencsém, hogy bálnákat is lássak (vagy nem voltam elég kitartó). A komp egy fél órával korábban érkezett meg Quellón-ba, így sikerült elkapni egy korábbi buszt a sziget „fővárosa”, Castro felé. Az elkövetkező néhány napra ez a város lett a főhadiszállásom.

Chiloé Nemzeti Park

Másnap nem maradtam a városban, hanem korán reggel elutaztam a sziget nyugati oldalán lévő nemzeti parkig. Itt csak egy pár rövid ösvény található, amit egy nap alatt végig lehet járni (az egyetlen valamire valóhoz két nap kell, amihez már nem volt elég motivációm). Összefutottam viszont egy ausztrál nővel, aki javasolta, hogy menjünk még 13 km-t dél felé, ott van a Muelle de las Almas. Ezt a mólót a mapulche indiánok mitológiája ihlette. A halott lelkének ide kell eljutni, hogy innen Tempilcahue (Tempilkawe) hajóján elszállítsa a túlvilágra. Ez a hajós azonban nem dolgozik ingyen, és az a lélek, aki nem tudja megfizetni, örökké ezen a vidéken kell bolyongjon. Ezeknek az elveszett lelkeknek a hangját hallani az óceánból és a sziklák felől. (A történetnek több változata is létezik, érdemes elolvasni).

Először a Csendes-óceán partján

Ugyan akkor még fogalmam sem volt, hogy mi az, mivel elég időm volt, vele tartottam. Az ösvény emelkedni kezdett, és egy idő után nagyon szép kilátást biztosított a tengerre. Vagyis… a Csendes-óceánra! Itt láttam először a Csendes-óceánt.

A nemzeti parkban van pár rövid ösvény, amik közül az egyik homokdűnéken vezet keresztül, és levisz egészen a partig. Visszatérve természetesen ezt választottam. Ez egyfajta tanösvény volt inkább, és azt mutatta be, hogyan telepednek meg az egyre nagyobb növények a tengerparton. Magukból a dűnékből nem is lehetett már sokat látni. Viszont a végén ott volt az óceán. Lenyűgöző látvány volt! A teljes szélcsendben is hatalmas hullámok érték el a partot. Vajon milyen lehet, amikor fúj a szél? Azt hiszem, ettől rosszabb nevet nem is kaphatott volna.

Cölöpökön álló házak

A sziget egyébként több dologról is híres, de a nemzeti park nem tartozik ezek közé. Az egyik a palafitos, vagyis a cölöpökre épült házak. A part felől nézve közönséges házaknak látszanak, csak a víz felől látható, hogy valójában cölöpökön állnak. Castroban több helyen is vannak ilyenek. Ezek közül nekem csak két csoport tűnt autentikusnak, a harmadikban pedig minden ház vadonatújnak látszott. Legtöbbjükben valamilyen hotel vagy egyéb szállás vagy étterem üzemelt, az egyik pedig egy edzőterem volt.

Fából épült templomok Chiloén

A másik, ami a cölöpökre épített házaknál sokkal fontosabb, az a sziget középső keleti részén mindenfelé elszórtan található több, mint 150 templom és kápolna, amelyek közül 16 az UNESCO világörökség része. A különlegességük, hogy nem a spanyol építészeti stílusban épültek, hanem a szigetre jellemző chilote stílusban. Ezt azt jelenti, hogy kizárólag fa felhasználásával készültek, egyetlen szeget sem használtak fel az építésükhöz. A Castroban töltött három napból jelentős időt fordítottam a legközelebbi négy meglátogatására.

Conchi

A legnagyobb talán nem véletlenül Castroban található. Itt akartam kezdeni, de mivel ez akkor épp zárva volt, gyorsan úgy döntöttem, hogy elmegyek a közeli Chonchi-ba, és azzal a templommal kezdek. A templom nem okozott csalódást. Érdekes volt, hogy a kialakítása olyan volt, mint egy átlagos templomnak bárhol máshol, de a padlótól a mennyezetig tényleg minden fából volt. Miután ezzel végeztem, megnéztem visszatértem Castro-ba. A két templom között elég sok különbség van, mindegyiknél más színeket alkalmaztak, és kicsit más a dizájn is, így egyáltalán nem volt egyhangú a dolog.

Másnapra az észak felé található Dalcahue és a mellette lévő Quinchao-szigeten található Achao volt a terv. Itt azonban kényszerpihenőt kellett tartsak, mert aznap népszámlálás volt Chilében. Az utolsó étteremig bezárólag minden zárva volt, ide értve még a templomokat is. Erre a napra terveztem azt is, hogy eredeti curanto-t eszem a dalcahue-i ételpiacon. Helyette még egy rendes ebéd is lehetetlen küldetéssé vált. A hostelben viszont kaptam egy tippet, hogy a tengerparti halpiacon még ilyenkor is lehet kapni halból és tenger gyümölcseiből készült ételeket.

Ceviche, a helyi sushi

Az aznapi – meglehetősen későn elfogyasztott – ebédem végül egy lazacból és egy kagylóból készült ceviche lett. Aki ismer, az tudja, hogy a tengeri herkentyűknek nem vagyok nagy rajongója, de ha már egyszer itt vagyok, akkor csak ki kell próbálni mindent. Na jó, majdnem mindent. A kagylókat még bevállaltam, de a tengeri sünből készül elfogyasztására már nem mertem vállalkozni. Közben a tengerparton úszkáló oroszlánfókákat is megtaláltam. Nem sok mindent csináltak, csak úszkáltak fel-le, meg lemerültek és újra felbukkantak, viszont gondoskodtak az ebédemhez járó megfelelő szórakoztatásról.

A legöregebb templom Achaoban

A következő napon újra megpróbálkoztam a Dalcahue-Achao párossal, és ezúttal sikerrel is jártam. Az Achaoban található templom a legrégebbi a szigeteken, 1730-ban kezdték építeni. Ez látszott is rajra, valóban régebbinek tűnt, mint a többi. Meglepetésre a dalcahue-i ismét zárva volt, és később is zárva maradt, így ezt csak kívülről láttam, de úgy döntöttem, templomból ennyi is elég lesz.

Dalcahue piaca és a helyi specialitás, a curanto

Nem hagytam ki viszont a curantot. Kicsit nehezítette a helyzetet, hogy a piac felé tartva megláttam egy kuchen feliratot is. A szigeten elég nagy volt a német befolyás, így lehetséges, hogy a tortáikat kuchen-nek hívják, ami németül pont ezt jelenti. Sok helyen viszont egyszerűen torta, mint nálunk, és azt nem is sikerült kideríteni, hogy mi a különbség a kettő között, már ha van egyáltalán. Mindkettőt sokféle ízben is láttam, volt többek között gyümölcsös, mandulás és csokis. Amit még a kuchenről tudni kell, hogy embertelen méretű szeletekben árulják (egy olyan arányosan felnagyított tortaszeletet kell elképzelni, aminek a széles része 8-10 cm).

Nos, egy ilyennek a hasamban indultam el curanto-zni. Ez egy csak Chiloéra jellemző étel, amit hagyományosan a földbe ásott gödörben főztek. Az éttermekben természetesen már nem így készül, de állítólag lehet olyan helyet találni, ahol az igazi curantot árulják. Ebben egyébként két-három kagylóféle kerül hússal és némi krumplival. Az enyémben egy csirkecomb volt, aztán a kagylók alatt felfedeztem még valamilyen vörös húst és egy kolbászt is, mindegyik megsütve. A krumpli szintén csak chiloé-i fajta, és volt még két milcao, ami többféle módon elkészíthető krumplipogácsa. Aztán még ezekbe töltve is találtam húst, és az egyikbe halat is kevertek, ettől szürkés színt is kapott. Ehhez az egészhez kaptam még egy bögrében levest, ami hozzá kellett kortyolgatni. Ezzel kellett megbirkózzak a kuchen után.

Az egyik nap vettem egy ismeretlen gyümölcsöt is. Az eladó néni azt mondta, hogy édes, úgyhogy rögtön kettőt is vettem. Később többet is láttam, és kiderítettem, hogy pepino dulce a neve, azaz édes uborka. Az íze leginkább romlott sárgadinnyére hasonlított, amit én úgy sem annyira szeretek, amikor nem romlott, ezért a másodikat inkább el is ajándékoztam a hostelben.

Ancud, Chiloé északi csücske

Volt még egy hely, ahova el akartam menni, ez pedig a sziget északi végében lévő Ancud. Itt két dolgot lett volna érdemes csinálni. Az egyik a bálnales lett volna, de azt mondták, mostanában nem láttak a közelben, és az idő is túl szeles a nyílt vízen. A másik egy elsüllyedt erdőben lévő kajakozás lett volna, amire jelentkeztem, de én voltam az egyetlen, így ez sem indult (a szezonon kívüli utazás hátrányai). Ancudból így két pihenéssel eltöltött nap lett. Megnéztem a várost, ami egyébként elég hangulatos, múzeumba mentem, és az itteni piacra többször is benéztem. Van egy nagyon szép strandja is, ahol éppen most kezdett érni a szeder. Ide mindkét nap lementem egy kicsit csemegézni.

Ezután folytattam utamat észak felé, és Ancuddal együtt Chiloétől is búcsút vettem.