Potosí ezüstje
A Bolíviába látogatók általában nem hagyják ki Potosít, hogy lemenjenek a város melletti ezüstbánya járataiba. Sokszor ezután tovább is állnak, pedig csak akkor lesz teljes a kép, ha az egykori spanyol királyi pénzverdében folytatjuk a történetet. Potosí tele van templomokkal és katedrálisokkal is, amiket szintén kár kihagyni.
San Pedro de Atacamaból kora délután érkezett meg a busz Uyuniba. Ez már ismerős terep volt. A buszállomás itt nem egy valódi buszállomás, csak egy utca, amit annak neveztek ki. A buszjegyeket az utcán hangos kiabálással hirdető eladók között nem volt nehéz találni egy buszt, ami fél óra múlva indult Potosíba. Már esteledett, amikor megérkeztem.
Potosí 4060 méteren van, és elég nagy város. Semmi kedvem nem volt gyalogolni, ezért próbáltam fogni egy helyi buszt, de ez egy kicsit nehezebbnek bizonyult a vártnál. Először is minden busz tele volt. Másodszor, amikor végre sikerült leinteni egy olyan buszt, amin hely is volt, az nem a jó irányba ment. Végül sikerült leinteni a megfelelőt, amire már csak fel kellett szuszakolni magam a két hátizsákkal. Ezeket a Nissan minibuszokat ugyanis Japántól vásárolta Bolívia, és az ülések és egyáltalán az egész busz mérete a japán emberekhez van igazítva. A térdem egyszerűen nem fér be két ülés közé még akkor sem, ha nincs a hátamon hátizsák. Ezek a buszok elég régiek, sűrű fekete füstöt köpnek, amitől sokáig büdös marad az utca, ahol elmennek. Amikor egy ilyen feltűnik, akkor nagy levegő… Ilyen buszokat használnak amúgy máshol is, például Sucre-ban, ami a következő állomás lesz.
Az ezüstbánya
Potosí egyetlen dologról híres, és a turisták is emiatt szoktak ide jönni, ez pedig a város mellett található Cerro Rico hegyben lévő bánya. Ez a bánya alapozta meg a spanyol hódítók gazdagságát. A hegyben állítólag annyi ezüst volt, hogy hidat lehetett volna belőle építeni Amerika és Európa között. Mára természetesen a készletek megcsappantak, de a bányászat tovább folyik, mert a hegyben cinket is lehet találni.
Természetesen kötelező program egy ilyen bánya meglátogatása. Ez úgy kezdődik, hogy elvisznek a bányászpiacra, ahol a bányászoknak ajándékot kell venni. Szokásos az egy zacskó kokalevél és két liter üdítő, de lehet venni 96%-os tisztaságú alkoholt vagy dinamitot is, amivel a mai napig dolgoznak a kemény gránitban. A bányában aztán az ajándékot odaadjuk a bányászoknak, akik cserébe megmutatják, hogyan dolgoznak, és általában előbb isznak, aztán robbantanak is. Nekem ehhez nem volt „szerencsém”. Pünkösd hétfőn mentem, de ez nem számított.
Ünnepség Pachamama tiszteletére
Itt a Pünkösdöt nem ünneplik annyira. Előző szombaton viszont Pachamama tiszteletére nagy ünnepség volt. Pachamama a föld istenasszonya, akinek az áldását kérik. Ilyenkor lámákat áldoznak, és a vérüket a bányák bejáratára és az épületek falára locsolják.
Tio, a bánya ura
A következő napon nem dolgoznak, egész nap csak pihennek és lámasteaket esznek, valamint keményen isznak, a fent említett alkoholt. Valahogy most ez a pihenés elhúzódott, és még hétfőn sem dolgoztak. Így csak a fő járatokban mászkáltunk, de az aknákba nem másztunk le a létrákon, és azt sem láttuk, hogy dolgoznak valójában. Megkerestük viszont a Tio figuráját, akinek Pachamama mellett szintén adnak ajándékot. Tio egyébként az ördögöt formázza, mivel a pokol a bányára hasonlító hely lehet. Viszont sosem nevezik ördögnek, csak Tionak. A túravezetőnk is adott neki kokalevelet, cigarettát és alkoholt. A bányászok egy nap alatt egy zacskó kokalevelet elfogyasztanak, és rendszeresen isznak.
A bányászat saját üzlet. Nem alkalmazottai semmilyen cégnek. Amit kitermelnek, be kell vizsgáltassák, aztán annak megfelelő árat kapnak érte, mennyiség alapján. Van szakszervezet, ami majd a nyugdíjukat fizeti, ha megélik. A bányában uralkodó körülmények miatt teljesen általános közöttük a szilikózis. A gyarmati időkben a bányákban állítólag nyolcmillió őslakos és afrikai rabszolga halt meg. A spanyolok 12 órás műszakban dolgoztatták őket, és egy fél éven keresztül el sem hagyhatták a bányát. Nem csoda, hogy alig élték túl a megpróbáltatásokat.
A pénzverde
A bányán kívül Potosíban található a Casa Nacional de la Moneda múzeum, amit az egykori pénzverdéből alakítottak ki. Láthatók régi érmék, amin láthattuk Potosí azonosító jelét. Minden pénzverésre jogosult városnak megvolt a maga jele, Potosínak az egymásra helyezett PTSI betűk (a második képen az évszámtól balra). Később a P-t és a T-t elhagyták. Mi az, ami megmaradt? S és I, a dollár jele. Argentínában, Chilében és Kolumbiában az árakat a mai napig $ jellel jelölik. Vicces módon Bolíviában pont nem, a boliviano jele Bs.
A múzeumban vannak az egykor használt préshengerek és egyéb eszközök, szerszámok is. A hengereket lovakkal hajtották, az erőátvitelt időtálló tölgyfa fogaskerekek biztosították. Ezek a prések állítólag a mai napig működőképesek. Később az iparosodással itt is mindent felváltottak a gépek.
A belváros
Ahogy említettem, Potosíba sokan csak a bányák miatt jönnek, aztán gyorsan tovább is állnak, ami igazán méltatlan a városhoz. Nagyon szép a főtere, aminek egyik oldalán ott áll a katedrális. Ennek fel lehet menni a harangtornyába, ahonnan a város minden irányban belátható.
Ezen kívül Potosíban van még 36 templom, amik szintén látogathatóak. Én az Iglesia La Merced-et néztem meg, ahol nagyon látványos idegenvezetésben volt részem. Meséltek a templom a 16-18. századi festményeiről, az ezüstborításról, lemehettem a kriptába, végül pedig fel a templom tetejére. Innen lehetett rálátni a San Francisco-ra, ami a legrégebbi templom, így ez volt az utolsó, amit meglátogattam.
A templomokon kívül mindkét nap bóklásztam még a város szűk utcáin. Az itt található házak is érdekesek, főleg az utca fölé benyúló házrészek. Arra is volt még időm, hogy a város fölé emelkedő kisebb hegyre is felsétáljak (nem a Cerro Ricora, mert az bányaterület, és le van zárva). Az itt töltött két nap kellemes csalódás volt, és pont elég volt Potosí megismerésére.
