Chile

Az Atacama-sivatag földöntúli táj érzését kelti az emberben. Sokunknak meglepő lehet, hogy bár ez a Föld legszárazabb helye, mégis sok sós lagúna található erre. Ezeken kívül gejzíreket és néhány homokdűnét egyaránt találhatunk. A levegő alacsony páratartalma és a fényszennyezés hiánya ideális helyszínné teszi a csillagok megfigyeléséhez. Nem véletlen, hogy a 66 rádióteleszkópból álló ALMA is itt található.

Amikor az ember a sivatag szót hallja, egyből a Szahara végtelen homokdűnéi jutnak az eszébe. Nos, itt az elején tisztázni kell, hogy a sivatag nem ezt jelenti. A hivatalos definíciója mindössze annyi, hogy az elpárolgó víz mennyisége meghaladja a csapadék mennyiségét. Talán meglepő módon a legnagyobb sivatag az Antarktisz. A másik dolog, ami meglepő lehet, hogy itt az Atacama-sivatagban meglepően sok víz található lagúnák formájában, ám ezek nem az itt hulló csapadékból származnak, és nem is folyók táplálják őket. Előzetesnek elég ennyi, később pedig majd jönnek a részletek.

San Pedro de Atacama

San Pedro de Atacama-ba délután érkeztem meg. Mivel Salta előtt már eltöltöttem itt egy napot, volt időm feltérképezni a dolgokat. Rögtön ahhoz az ügynökséghez mentem, ahol kaptam egy kedvezményes ajánlatot, ha több utat is tőlük rendelek meg. Befizettem a korábban megbeszélt utakra, és cserébe egy plusz programra is kaptam még kedvezményt. Mivel felhőtlen volt az ég, még aznap estére jelentkeztem egy csillagnézős (stargazing) programra is.

Este kilenckor indultunk egy mikrobusszal. Kivittek a városon kívülre, hogy semmilyen fényszennyezés ne zavarjon. Az első részben szabad szemmel vizsgálgattuk az eget napozóágyakból. Néhány alapvető dolgot nem árt tudni. Otthonunk, a Tejútrendszer egy spirális galaxis, aminek karjai vannak. Naprendszerünk az egyik ilyen karnak a közepe táján található, és a síkja merőleges a Tejútrendszer síkjára. Földünk északi pólusa galaxisunkból kifelé mutat, a déli pedig a Tejútrendszer középpontja felé. Ennek eredményeképp a déli félteke sokkal alkalmasabb a galaxisunk vizsgálatára. Itt a Tejút sokkal fényesebb és szélesebb is, mint az északi félgömbön. Ez azért fontos, mert az indián őslakosoknak is voltak csillagképeik, ám velünk ellenkező módon ők nem a csillagokból alkották ezeket, hanem a közöttük lévő sötét foltokból. Ilyen csillagkép például a láma, amit láttunk is. Ezen kívül megismertük a „hagyományos” Skorpió csillagképet és a Dél Keresztjét is.

A második részben távcsövekkel nézelődhettünk, ami az igazán izgalmas rész volt. Természetesen a Hold sem maradhatott ki (épp félhold volt), de láttuk a Jupitert az örvényeivel és négy Galileo-holdja közül hármat, és a Szaturnuszt a gyűrűivel és a Titán nevű holdjával. Láttuk, hogy a Dél Keresztje legfényesebb csillaga valójában egy több csillagból álló csillagrendszer (ebből kettőt lehet megfigyelni), és láttunk fiatalabb és idősebb csillagfelhőket. Amíg a távcsöveket ráállították a célpontokra, addig lehetett kekszet rágcsálni, de volt bor és forró csoki is.

Kirándulás a Valle de la Lunába, a Hold Völgyébe

Másnap szerencsére nem kellett korán kelnem. Az első program csak délután kezdődött. A Valle de la Luna (a Hold völgye) volt az első célpont. Itt egy kanyonnál álltunk meg először, és tettünk egy rövid sétát. Néhol kúszni-mászni kellett a tekervényes járatokban, és a telefonok is előkerültek, hogy világítani tudjunk a teljes sötétben. A kanyon után itt is egy sómezőhöz értünk, amiből érdekes formájú sziklák emelkedtek ki, mint a Tres Marias. Sajnos ebből az egyiket egy idióta turista pár évvel ezelőtt megrongálta. Láttunk egy hatalmas homokdűnét is, amin régebben sandboardozni is lehetett, de a dűne állagának megóvása érdekében betiltották. Hazaindulás előtt egy fennsíkon még megvártuk a naplementét.

Salar de Atacama körút

Másnap már egész napos program várt, így a lustálkodásról le kellett mondanom. A jó hír viszont, hogy ezen a napon reggelit is kaptunk, amit egy Socaire nevű helyen fogyasztottunk el. Az út elég magasra vitt, és a táj havasra váltott. Megint csak megálltunk pár helyen nézelődni és fényképezni. A tavak itt már mind befagytak.

Legtávolabbi állomásunk a Laguna Tuyaito volt, majd visszafordultunk a nap fő látványossága, a Piedras Rojas felé. Ez, mint a neve mutatja, vörös sziklákat jelent, amik persze egy újabb tó mellett vannak. A havas hegyek, a befagyott tó és a vörös sziklák nagyon szép kombinációt alkottak, talán még szebb is lehetett, mint nyáron.

A tatu meséje

Hogy a buszozás ne legyen unalmas, idegenvezetőnk szinte folyamatosan érdekességekkel vagy történetekkel szórakoztatott minket. Az egyik ilyen a tatu meséje volt.

Szegény állat panaszkodott, hogy a madarak csak nevetnek rajta, és csúfolják, hogy olyan a hangja, mint egy disznónak. A tatu elment hát az anyatermészethez (ez valami istenféle lehet), és mondta: minden állatnak van valamilyen „éneke”, és köszöni, hogy neki is van, de a madarak kigúnyolják, és szeretne másik hangot kérni. A természet azt mondta, ezen sajnos már nem tud változtatni, de menjen el az emberhez, ő majd segít.

A tatu úgy is tett, de az ember csak csodálkozott, hogy mit tudna ő csinálni. A tatu ragaszkodott hozzá, hogy csináljon valamit, mert az anyatermészet küldte hozzá. Az ember azt mondta, csak úgy tud segíteni, ha a tatut megöli, és a testét használja ehhez. Miután a tatu megígértette vele, hogy szép hangja lesz, beleegyezett. Ilyen hangszert az őslakosok valóban használtak. A gitárhoz hasonló hangszer testét a tatu páncéljából készítették.

Licancabur és Juriques vulkán istenek legendája

Mielőtt megebédeltünk volna Socaire-ben, ismét elhaladtunk a már ismerős vulkánok, a Cerro Miscanti és a Cerro Miñiques mellett. Ahogy azt már írtam, az őslakosok számtalan történetet alkottak a vulkánokkal kapcsolatosan. Az itt élő Likan-Antay nemzetség legfontosabb hegye a Licancabur. Ez a környéken a legmagasabb, szabályos kúp alakja van, és szinte mindenhonnan látszik. Azt már láttuk korábban, hogy a vulkánokkal mindig csak a baj van.

Licancabur egy herceg volt, aki szerelembe esett a szépséges Quimal-lal. Volt egy testvére is, Juriques, akinek szintén tetszett, és megpróbálta erőszakkal megszerezni. Terve kitudódott, és Licancabur lefejezte Juriquest. Apjuk, a forrófejű Lascar, bár ismerte Licancabur indítékát, büntetésből a Salar de Atacama sómező túlsó végébe száműzte Quimalt, Juriquest pedig örökre Licancabur mellé állította, hogy az emlékezzen szörnyű tettére. Később Lascar, látva Licancabur fájdalmát, valamelyest megenyhült, és megengedte, hogy minden évben egy napra együtt legyenek. A napfordulókor a felkelő nap fényében a Licancabur árnyéka teljesen eltakarja a Quimal-t. Az őslakosok egyébként nagyon sok mesét alkottak, vagy ugyanazt a történetet más helyen másképp mesélik.

A Salar de Atacama sómező és a Laguna Chaxa

A mesék hallgatása közben elhagytuk a vulkánokat, és egy másik fontos sómezőhöz értünk, a Salar de Atacamahoz. Bár ez is egy ugyanolyan sómező, mint a Salar de Uyuni, mégis teljesen másképp néz ki. Itt nem egy fehér, teljesen lapos és sima tájat látunk. Az elpárolgó vízből kicsapódó só szabálytalan alakú kristályokat épít, amik világosbarna színt kapnak. A környező hegyekben hulló csapadék a földbe szivárog, és a föld alatt tovább folytatja útját, hogy aztán a sómező alatt gyűljön össze.

Ez a víz lagúnák formájában jut a felszínre, mint a Laguna Chaxa. Innen aztán egyszerűen elpárolog. Ebben a meglehetősen mostoha sós környezetben is van azonban élet. A vízben élnek a maximum 5 mm hosszúságot elérő pici rákocskák, amik aztán a flamingóknak adnak táplálékot. A flamingók csőre annyira alkalmazkodott ezeknek a kiszűrésére, hogy nem is tudják 5 mm-nél nagyobbra nyitni. A sómező bejárása közben a nap kezdett nyugovó térni. El kellett indulni visszafelé, de még egyszer megálltunk az országút közepén, hogy megnézzük a naplementét.

Gejzírek és sós lagúnák

A következő napon igazán korán kellett kelni. Az El Tatio gejzírekhez mentünk, hogy megnézzük, ahogy a felkelő nap megvilágítja a feltörő gőzt. A gejzírek 4200 méter magasságban vannak, így elég hideg volt. A hőmérő -14,7 fokot mutatott, amikor odaértünk. Volt ott egy természetes termálvizes medence is, de egyrészt nem kaptunk elég időt, másrészt a víz sem volt annyira meleg, hogy megpróbálkozzak a fürdőzéssel. Visszafelé megálltunk egy faluban, ahol alig volt néhány ház, de lehetett empanadast és lámahúst kapni, aztán megálltunk még egy szurdok mellett, de ebben végképp semmi érdekes nem volt. Ez a program nem igazán tetszett (a gejzíreket leszámítva).

Sós lagúnák a sivatagban

Délután egy lagúnákat látogattunk. A Laguna Cejar arról nevezetes, hogy vize nagyon sós. Nem annyira, mint a Holt-tenger, de a benne való lebegés állítólag hasonló élmény. Bár a víz elég hideg volt, ezt nem lehetett kihagyni. Valóban nagyon könnyű úszkálni benne, egyáltalán nem lehet elmerülni. Fürdés után nagyon sok só csapódott ki a bőrömön mindenhol. A fejet és a szemet egyébként nem is javasolt a vízbe dugni.

A következő két lagúna az Ojos del Salar, vagyis a Salar szemei. Ez két nagyon pici tavacska, tényleg mint két szem, viszont mindkettő nagyon mély. A legutolsó a Laguna Tebinquinche volt. Itt megint csak a naplementét vártuk, de ez alkalommal kaptunk némi rágcsálnivalót és pisco sourt is. Az egész délutáni program igazán kellemes volt, semmi rohanás, csak pihenés és a végén némi italozás.

Az ALMA Obszervatórium

Az utolsó itt töltött napot elég izgatottan vártam. A program ingyenes, ám nagyon gyorsan beletelik. Én hetekkel korábban már csak a várólistára tudtam feliratkozni. Reggel háromnegyed kilencre odamentem a találkozópontra, és vártam. Szerencsére ide nagyon sokan csak feliratkoznak, aztán nem jönnek el, és ez most sem volt másképp. Még azok is befértek, akik egyáltalán sehova nem iratkoztak fel, sőt a buszon még volt is mellettem szabad hely. Irány az ALMA, vagyis az Atacama Large Millimeter/submillimeter Array!

Föld típusú bolygók után kutatva

Az ALMA egy nemzetközi összefogással létrehozott, 66 teleszkópból álló rádióteleszkópos megfigyelő rendszer. Az Atacama-sivatag több szempontból is a legjobb helyszín neki. Az első, hogy a Földnek ezek a pontján a legszárazabb a levegő. Az is előfordult már, hogy a páratartalom mindössze 2% volt. A másik ok az, hogy a teleszkópok a Chajnantor-fennsíkon, 5000 méternél is magasabban vannak, és itt sokkal vékonyabb a légkör, ami ronthatná a megfigyelést. Az ALMA teleszkópjai ugyanis nem a látható fény tartományában dolgoznak, hanem a milliméter és attól rövidebb hullámhosszú rádióhullámokat próbálják itt befogni (innen a név). Ezeket a rádióhullámokat a vízmolekulák elnyelnék, lehetetlenné téve a megfigyelést. Ez a tartomány pedig azért fontos, mert az égbolt sötét foltjait pont így lehet megfigyelni, és ezek azok a helyek, ahol a csillagok és a bolygók születése megfigyelhető. Innen lehet tippeket meríteni a Föld és a földi élet kialakulásáról.

[Ezt a frekvenciatartományt egyébként mikrohullámoknak nevezik, és az azonos nevű sütő ezen az elven működik. Miközben az ételben található vízmolekulák elnyelik a mikrohullámokat, felmelegednek.]

A központi vezérlő

Az ALMA egyébként teljesen publikus, egyetemek által vezetett projekt, ezért kvázi szabad a bejárás, de csak a főhadiszállására (OSF, Operations Support Facility) lehet bemenni, ami csak 2900 méteren található. A teleszkópokhoz (AOS, Array Operations Site) csak átható orvosi vizsgálat után engednek oda, és csak akkor, ha a látogatás több ember számára hasznos (például az segít, ha az ember újságíró). Az összeszereléskor a munkásoknak pótlólagos oxigént kellett használni a ritka levegő miatt.

Itt a központban láttunk képeket, amiken többféle hullámhossz-tartomány mesterségesen megszínezett képeit kombinálták. Megnéztünk egy rövidfilmet arról, ahogy az egész projekt létrejött, és ahogy az antennákat felvitték a fennsíkra, és ahogy dolgoznak. A 66 teleszkóp sosem együtt dolgozik. Egy-egy projekt csak néhány teleszkópot kap, a többi az ég más pontját fürkészni. Végül láttunk csillagászokat is, akik fényes nappal számítógépek és hatalmas képernyők előtt ültek, és távcsövük egyáltalán nem is volt.

Délután egyre visszaértünk a városba. Itt még annyi időm volt, hogy egy városnéző sétán részt vegyek, aztán vissza kellett térni a hostelbe. Összepakoltam, és vártam az újabb éjszakai buszt, ami a leglehetetlenebb időpontban, éjjel háromkor indult vissza Uyuniba.

Frissítés, 2019.11.09.

2019. áprilisában nagy port kavart, amikor bejelentették, hogy a világon először sikerült lefényképezni egy fekete lyukat. Ez csak egy hatalmas méretű nemzetközi közreműködés által valósulhatott meg, amely során a világ összehangolták a világ jelentős teleszkópjainak működését, és kombinálták adataikat. Az ALMA Obszervatóriumnak oroszlánrésze volt ebben. A világszenzációról szóló cikk az ALMA honlapján olvasható.