Bolívia

Az inka hagyományok szerint a Titicaca-tó az inkák szülőhelye, egészen pontosan a Bolíviához tartozó részen lévő Isla del Sol, vagyis Nap-sziget. A sziget tele van inka kori emlékekkel csakúgy, mint a közelében lévő Isla de la Luna. A szigetek a helyi közösségek irányítása alatt állnak, és csak gyalogos közlekedésre van lehetőség.

Kétnapos ott-tartózkodás után gyorsan el is hagytam La Pazt. Folytattam utamat észak felé, a Titicaca-tóhoz.

A tóról a következőket érdemes tudni. Mind a vízmennyiséget, mind a felületét számítva ez Dél-Amerika legnagyobb tava. 3812 méterrel a tengerszint felett fekszik, ezzel a világon legmagasabban található hajózható tó (kereskedelmi hajókat számítva). Két ország osztozik rajta, Peru és Bolívia. Földrajzilag két, szinte teljesen különálló részből áll, amelyeket a keskeny Tiquina-szoros köt össze.

Isla del Sol és az első inka testvérpár

Copacabana, utolsó bolíviai állomásom felé haladva át kellett kelni a fenti szoroson. Az átkeléshez meg kellett szakítani a buszozást, és mindenkinek le kellett szállni. Az embereket kis hajókkal szállították át a túlpartra, a buszokat pedig kis kompokkal. Ez egyébként be is határolta az itt használható buszok méretét. Hamarosan megérkeztünk Copacabana-ba, amely egy csendes kis tóparti város, és nem keverendő össze híres-hírhedt brazil névrokonával.

Ez a Copacabana egy valami miatt ismert és látogatott. Itt található az Isla del Sol (és kistestvére, az Isla de la Luna). Ez a sziget számtalan inka lelőhely otthona. Az inkák számára azért bírt különösen nagy jelentőséggel, mert szerintük itt született meg Inti, a Napisten és testvére Mama Killa, a Holdistennő. Inti és Mama Killa gyermekei az első inka testvérpár, Manco Cápac és Mama Ocllo, akik később pedig megalapították Cusco-t… de ne rohanjunk ennyire előre.

A sziget meglehetősen kemény terep. Nincsenek aszfaltozott utak, sem motorizált járművek. Itt bizony gyalogolni kell. Általában érdemes legalább egy éjszakát eltölteni itt, hogy mindent meg tudjunk nézni. Általában. Sajnos volt valami, amit már előre tudni lehetett: a sziget lakosai nézeteltérésbe keveredtek a turistákkal vagy a hatóságokkal vagy nem tudni mivel, aminek az eredménye az lett, hogy senkit nem engedtek be az Isla del Sol északi felére, ahol a látnivalók jelentős része található.

Az inkák szent kútja

Az én programom így annyira szűkült, hogy kiraktak a sziget déli részén, és megmondták, hol kell lenni két óra múlva ahhoz, hogy a hajó visszavigyen a szárazföldre. Ebbe a rövid sétába két látnivaló fért bele. A Pilko Kaina templom volt a kiindulópont. Ezután az út meredeken felvitt a sziget magasabb részeire, ahonnan szép panoráma nyílt a Titicaca-tóra és a környező havas hegyekre. Innen már látni lehetett Yumani kikötőjét, ahova el kellett jutni. A kikötő felett található a híres Fuente del Inca, ami egy ma napig működő inka kút és a hozzá tartozó csatorna, valamint a vele párhuzamosan haladó lépcsősor. Ez volt a második látnivaló, amit a kikötőbe való leereszkedés előtt láthattunk.

Copacabana

Copacabanaba délután ötkor értünk vissza. Volt még egy kis időm, hogy felfedezzem a várost. Elindultam a főutcán, ami meglepő módon a főtérig vitt el. Itt a szokásos vásáron próbáltak nekem mindenféle apróságokat és textileket eladni. Aztán egyszer csak jobbra pillantva egy hatalmas bazilikát vettem észre. Nem tudtam, hogy az itt található Basilica Virgen de Copacabana az egyik legnagyobb Bolíviában. Sokan zarándokolnak el ide az isten háta mögé, hogy egyszer láthassák. Nem csak a külső, a belső tér is valóban lenyűgöző.

Az inka széke

Copacabanaban volt még egy napom. A hostelben láttam egy szórólapot, amin fel voltak sorolva a környéken található inka emlékek. Sok csak valamilyen járművel lett volna elérhető, ám kettő egészen közel volt, gyalog is elérhető távolságra. Az Intinkala, vagyis az Inka Széke igazából a városban volt. Kisebb problémát okozott megtalálni a bejáratot, de végül sikerült. Itt több sziklatömb is van, amibe lapos részeket véstek. Tényleg olyan volt, mintha a sziklába jó pár ülőhelyet készítettek volna. Állítólag ezeket a csillagok vizsgálatához használták. Ha már ott jártam, természetesen kipróbáltam én is, milyen lehetett itt üldögélni. Akkor képest, hogy csak csupasz szikla, (rövidtávon) elég kényelmes volt.

A csillagvizsgáló

A másik hely az Horca del Inca, egy inka csillagvizsgáló volt. Az inka csillagász-papok szinte biztosan arra is használták, hogy a téli napforduló idején innen vizsgálják a felkelő napot. Ezt elég magasra, a város melletti dombra építették. Elég sokat és elég meredeken kellett lépcsőzni, de megérte. A sziklák, ahol az út vitt, csodálatosak voltak. Közben egyre magasabbról lehetett látni a várost és a tavat, ami szintén meseszép volt. Nagyjából egy óra gyaloglás után elértem a csillagvizsgálót. Ez két függőleges sziklából állt, amiken felül egy harmadik sziklát fektettek keresztbe.

Ez viszont nem a domb tetején volt, és az út ugyan nem mindig volt egyértelmű, de folytatódott a csúcsig. Itt egy brazil hölgy magyarázta el, hogy mit is nézzek. Egy sólyom hátán repültünk. A madár feje a Copacabana melletti Kálvária-domb, két szárnya a balra és jobbra köríves alakban futó partvonal, mi pedig a hátán ültünk. Elég sok időt töltöttem el itt fent, annyira szép volt. Azt is megvártam, amíg az iskolai osztály is elhagyja a terepet, és csak ezután indultam vissza.

Ezt a kirándulást egy finom ebéddel, egy titicaca-i pisztránggal koronáztam meg (nagyon finom a pisztráng a tóból).

[A tó körüli kalandok itt nem értek véget. Hamarosan jön a folytatás.]