Kolumbia, Peru

Az amazonasi hajóútról szóló négyrészes sorozat záró bejegyzésében az utolsó állomás lesz szó. Leticia a Peru-Kolumbia-Brazília hármas határ kolumbiai oldalán fekszik. A csónakon történő határátkelés után még volt egy napom a továbbutazás előtt, hogy átugorjak Brazíliába, este pedig a többezer papagáj repülését csodáljam, miközben a lármájuktól alig lehetett hallani.

Iquitostól az utolsó délután búcsút vettem. Az Itaya-folyó torkolata az Amazonas előtt kiszélesedik. Mellette fut a Jirón Malecón sétálóutca, ahonnan szép kilátás nyílik a tájra. Van itt egy pár étterem és bár. Ezek közül néztem ki az egyiket magamnak, ahol lehetett pisco sourt kapni. Gyanús volt, hogy utoljára lesz lehetőségem ilyet inni. Kiültem az emeleten lévő kis teraszra, és onnan szemléltem az eseményeket. Már a második koktélt ittam, amikor hirtelen a vér meghűlt az ereimben. A korláton alattomosan a hátam mögül odasétált egy kékszakállú amazon (nagy zöld papagáj), és én már csak akkor vettem észre, amikor ott volt tőlem néhány centiméterre. Ezután átmászott az asztalomra, és elkezdte tépni a szalvétát. Amikor el akartam venni tőle, még nekiállt veszekedni velem.

Katamaránnal Kolumbia felé

Megvártam a naplementét, aztán indultam vissza a hostelbe. Nem ártott korán ágyba kerülni, mert a hajó reggel hatkor indult, de a kikötőbe már négyre oda kellett menni. Sorban állás és a kikötői illeték megfizetése után felszállhattunk a hajóra. Ez teljesen más volt, mint a teherhajó, amivel Iquitosba érkeztem. Ez egy modern katamarán volt, amit valamelyik skandináv országból selejteztek le. A tájékoztatók az ő nyelvükön kívül angolul voltak feltüntetve, sehol egy spanyol szó. Volt kulturált WC, légkondi és büfé is.

Az úton sok említésre méltó dolog nem történt. Néha kikötöttünk, emberek szálltak le és fel, és a felszállókat színes ruhás biztonsági emberek és katonák ellenőrizték, mivel ez a hajó a határ felé tartott. Az Iquitos-Leticia távolság csak egy kicsit nagyobb, mint a Yurimaguas és Iquitos közötti, ám ezt a katamarán mindössze tíz óra alatt teszi meg. Szinte percre pontosan délután négykor meg is érkeztünk a Peru-Kolumbia-Brazília hármas határra.

A határátkelés

A hajó a Peruhoz tartozó Santa Rosa szigeten rakott ki az Amazonas közepén. Itt kellett megszerezni a perui kilépő pecsétet. Ehhez csónakokba szálltunk, ami átvitt minket egy kisebb kikötőbe, onnan pedig tuktukkal mentünk a hivatalos szervekhez. A pecsétet hamarosan megkaptuk, eközben a tuktukos és a csónakos vártak ránk. A nap már kezdett nyugovóra térni, amikor átmentünk Leticiába.

Megérkeztem Kolumbiába.

Hátra volt még a kolumbiai pecsét megszerzése, de erre aznap már nem került sor. Pecsétet csak a repülőtéren adnak, ahova taxival lehet eljutni, vagy fél óra alatt akár ki is lehet gyalogolni. A határátkelő viszont csak hatig van nyitva, amit nem értem volna el. Ez egyébként nem probléma, a pecsét megszerzésére 24 óra áll rendelkezésre.

Leticia

Leticia teljesen meglepett. Poros kisvárosra számítottam, ahol semmi nincs. A település tizenegynéhány háztömbből áll, amit abból is könnyű észrevenni, hogy az utcákat csak számozzák, és Calle 3-tól Calle 15-ig van a nevük (nem tudom, hogy az 1 és a 2 hova tűnt), a keresztutcákat pedig carreráknak hívják, szintén számozottan, de azokból még kevesebb van. A főutca a Calle 8, ami a folyóhoz közel tele van pénzváltókkal, kicsit beljebb pedig üzletekkel, éttermekkel és hostelekkel. Az enyém is itt volt, a Pirañita (kis pirája).

A recepciós srác nagyon rendes volt, adott kölcsön pénzt, hogy tudjak venni ennivalót, mivel estére az összes pénzváltó is zárva volt már. Az utcán akkora volt az élet, mintha valami felkapott tengerparti városban lennénk. Aznap nem engedtem a csábításnak, a szupermarketben vásároltam be.

Másnap reggel a pénzváltás volt az első dolgom, utána pedig a repülőtér. Egy köztes megoldással annyira közel vitettem magam egy tuktukkal, amennyire csak lehet, a maradékot meg legyalogoltam (tuktukokat nem engednek be a reptérre). Az egész repülőtér itt az isten háta mögött egyébként nem valami nagy. Az épület nagyjából száz méter hosszú lehet, és itt az egyik szoba a határőrség irodája. Az egész helyen ez volt az egyetlen légkondicionált helyiség, cserébe annyira be volt hűtve, hogy az egész épületre is elég lett volna.

Tabatinga

A repülőm indulásáig volt még egy teljes napom. Úgy döntöttem, ha már itt vagyok, megnézem magamnak Brazíliát. A hostel melletti saroktól a Carrera 6 egyenesen oda vitt. Lényeges dolog, hogy Leticia és Tabatinga teljesen összenőtt, és mindenféle ellenőrzés nélkül lehet átjárni. Van egy 20-30 kilométeres zóna, amin belül útlevél nélkül lehet közlekedni. A hatóságoknál csak akkor kell jelentkezni, ha valaki ettől beljebb akar menni valamelyik országba. Ezt a lehetőséget használtam én ki.

Ana Iquitosban azt javasolta, hogy Tabatingában vegyek cipőt az ellopott helyett, mert itt a legolcsóbb. Ez így is volt, de valahogy mégsem akartam egy látványosan teljesen műanyagból készült cipőt venni. Inkább Lecitiában vettem egy valamivel drágábbat. Tabatinga (már amennyit láttam belőle) nem volt nagy szám. Az egésznek inkább az volt a lényege, hogy elmondhassam, hogy itt is jártam. Egy utcai árustól vettem viszont valami lime-os üdítőt, amit helyben facsart. Bár ők a kontinensen egyedüliként portugálul beszélnek, a spanyollal is lehetett boldogulni. A frissítő elég jól esett. Ne feledjük, hogy továbbra is az Egyenlítő közelében voltam.

Látnivalók Leticiában

Ebéd után megnéztem az Etnográfiai Múzeumot. Belül hasonló volt az iquitosihoz, viszont volt egy szabadtéri része is, ahol az amazóniai esőerdőt és az egykori felfedezőket mutatták be, majd a gumiláz korát és a gumibárókat. Ez a szabadtéri rész a Parque Santanderrel szomszédos, ahonnan már láttam, hogy elkezdtek gyülekezni a dzsungelből éjszakára a városba visszatérő papagájok. A múzeumból átsétáltam a parkba.

Ahogy egyre több madár érkezett, a ricsaj is úgy vált egyre fülsiketítőbbé. A papagájok a fák tetején pihentek, időnként pedig nagy rajokban húztak el az emberek feje felett. A tér másik oldalán áll az Iglesia Nuestra Señora de La Paz, aminek – jelképes belépő ellenében – fel lehetett menni a tornyába. Felülről még jobban lehetett látni és hallani őket. Sokszor a templomtoronyhoz egészen közel repültek el. (A Facebookon van is erről egy videó. Jó hangosan kell nézni, mint amilyen a valóságban volt.)

Egy helyi specialitás

Már kezdett besötétedni, amikor úgy döntöttem, elég lesz a papagájokból. Előző este kiszúrtam egy utcai árust, aki érdekes kaját csinált. Még szórólapja is volt, amin címnek az volt megadva, hogy melyik kereszteződésben lehet megtalálni. Szerencsére aznap este is ott volt. A lényeg a következő: kukoricadarát szór egy serpenyőbe, amire egy kis olajat csepegtet. Ez a serpenyőben, számomra meglepő módon, elég jól összeáll, és egy tortillalaphoz hasonló valami lesz belőle. Ebbe lehet kérni aztán mindenféle dolgot ízlés szerint. Volt egy „egzotikus” névre hallgató töltelék is, ami suriból készült. Mivel ezt Iquitos mellett már kipróbáltam, most megmaradtam valami hagyományosabbnál. Amíg ettem, elég nagy volt a forgalom, ami egyáltalán nem meglepő, mert nagyon finom volt. A vacsorát egy fagylaltkehellyel zártam a közeli gyorskajáldában.

Ezzel az amazonasi kalandjaim véget értek. Többször már nem tértem vissza az esőerdőbe. Várt rám Kolumbia, amiről kizárólag annyi jól hallottam hátizsákos utazóktól.