Iquitos közelében: Nauta és Bellavista Nanay
Bellavista Nanay rövid buszozással érhető el Iquitosból. A helyi piacon mindennapos étel a suri (hernyó), amit megsütve fogyasztanak. Kirándulásokra is be lehet fizetni, ahová a helyiek hosszúkás motorcsónakokkal viszik el a turistákat, hogy rózsaszín folyamidelfineket vagy helyi táncelőadásokat nézzenek. Nauta felé indulva egy olyan állatmenhelyet működtetnek, ahol a sokféle állat között manátuszokat is lehet látni.
Látnivalók Nauta felé
Az első teljes napomon egyből elhagytam Iquitost. Nauta felé indultam, amerre aszfaltozott út vezet, és számozott „menetrend szerinti” buszok járnak. A számozás Dél-Amerikában (az igazi metropoliszokat leszámítva) egyébként önmagában is kuriózum, de itt a buszok is. A felépítmény fából készül. Fából van a padló és ablakok is, de az utóbbi nincs beüvegezve. Felesleges is lenne, így legalább lehet levegőt venni.
Manátusz menhely
Iquitostól 40 percnyi buszozásra van a Manatee Rescue Center, ahol, ahogy a neve is mutatja, dél-amerikai manátuszok megmentésével foglalkoznak. Ez így biztos nem mond semmit, de ha azt mondom, hogy ez a tengeritehenek egyik fajtája, akkor már valószínűleg érthetőbb. Lamantinnak is szokták hívni, de az inkább a karibi változatot jelenti. Sajnos az ellenőrzés nélküli vadászat ezeket az állatokat is a kihalás szélére sodorta. Szerencsére itt még időben kapcsoltak, és ma már növekvőben van a számuk. A központot egyébként egy amerikai úriember hozta létre, és a támogatásaik jelentős részét most is onnan kapják. A befolyó összegekből arra is futja, hogy az esőerdőben élő törzsekhez is elmenjenek, és megtanítsák nekik, hogy miért és hogyan kell ezekre a békés óriásokra vigyázni.
Belépés után nekem is meg kellett nézni egy rövidfilmet a manátuszokról és a központ tevékenységéről. Csak ezután jött az idegenvezetőm, aki körbevezetett a parkban. Kiderült, hogy sokféle állattal foglalkoznak. Más veszélyeztetett fajt is szaporítanak, például kígyókat, kajmánokat és folyami vidrákat, de láthattam teknősöket, majmokat és sérült arákat is. Az egyik medencében arapaima (vagy pirarucu, vagy errefelé leginkább paiche) is volt, ami az egyik legnagyobb édesvízi hal. Érdekessége, hogy az Amazonas alacsony oxigéntartalma miatt 10-20 percenként a felszínre jön, és levegőt vesz. Szintén veszélyeztetett faj, de húsa nagyon ízletes, és helyi specialitás, ezért az éttermekben meg kell bizonyosodni, hogy az adott hal tenyészetből származik, és nem egy vadon élő példányt fogtak be (bár a megbízhatóságot illetően vannak kétségeim). A manátuszmedencéhez utoljára mentünk. Ezek a méretes emlősök jámborul úszkáltak a medencében, közben pedig a bedobált növényeket legelészték.
Laguna Quistococha
Az állatmenhelyet elhagyva tudtam, hogy ha még egy kicsit továbbmegyek a főúton, akkor a Laguna Quistocochához érek, ahol fürödni is lehet. Azt nem tudtam, hogy ehhez viszont csak egy állatkerten keresztül, belépőjeggyel lehet bejutni. Az állatkert elég nagy volt, tele mindenféle, európai szemmel nézve egzotikus állattal. Volt egy medence, amiben egy folyamidelfint tartottak. Lelátó is volt, amit éppen akkor hagyott el egy népesebb csoport. A delfin gondozója egy polifoamot dobott a vízbe, amit a delfin többször is eldobott. Nem tudom, hogy csak játszani akart-e vele, vagy ingerültségében dobálta. Sajnos az volt az érzésem, hogy az utóbbi. A delfinek fontos szerepet töltenek be a helyiek mondavilágában. Szerintük varázserővel bírnak, és képesek arra, hogy átváltozva elhagyják a vizet, és az éj leple alatt megrontsák a szüzeket.
Alig múlt el dél, amikor a hőség kezdett elviselhetetlenné válni. Iquitos mindössze három fokkal van az Egyenlítő alatt. Ekkora hőséget talán még soha nem éreztem. Nem volt kétségem afelől, hogy sapka nélkül a napon lenni itt tényleg elég nagy felelőtlenség lett volna. Kedvem sem nagyon volt már sétálgatni, így hát elindultam visszafelé.
Az Amazonasi Indián Kultúrák Múzeuma
Estig ki sem tettem a lábam a hostelből. Iquitosban van viszont a Museo de Culturas Indígenas Amazónicas, vagyis az amazóniai indián kultúrák múzeuma. Nem túl nagy, mégis elég jól bemutatja az indiánok életét. A falakon egy csomó ismertető szöveg is volt. Bizonyosságot szerezhettem arról, amit már eddig is sejtettem, hogy amit itt yuca néven előszeretettel tesznek mindenféle ételbe, az valójában nem jukka. Most az is megtudtam, hogy ez valójában a manióka. Természetesen volt mindenféle használati tárgy is. Fegyverek (balta és fúvócső), fonott kosarak, kisszék stb. Volt dob, amit fatörzsből készítenek úgy, hogy hosszában egy rést vágnak rajta. A hangszerhez két darabra van szükség, amit egy állványra helyeznek. A dobot csak férfiak szólaltathatják meg. Az emeleten textileket, tollas fejdíszeket és jaguárfog nyakláncokat lehetett látni. A tollakat aráktól vagy egyéb színes esőerdei madaraktól szerezték be.
Az Allpahuayo-Mishana Természetvédelmi Rezervátum
Bár a többnapos esőerdei programokról lemondtam, az esőerdőről azért nem. A legközelebb a Reserva Nacional Allpahuayo-Mishana található, amihez még vezetőt sem kell fogadni, és tömegközlekedéssel is elérhető. Ugyanazzal busszal kell Nauta felé menni, mint a Manatee Rescue Center felé, csak egy kicsit távolabb. A meglepetés akkor ért, amikor a busz egy Los Delfines nevű településnél letért a főútról. Ezt volt a végállomás, és az Allpahuayo-Mishana még nem volt közel (nagyjából félúton jártam). Közben a sofőr nem értette, hogy hova akarok eljutni. Hiába mondogattam a park nevét, nem értette, meg azt is mondta, hogy túljöttünk. Nekem kellett meggyőzni, hogy nem, mert az majd csak a 26. kilométernél lesz. Furcsa volt, hogy egy helyinek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélek. Szerencsére épp arra járt egy colectivo, amivel simán eljutottam a parkig.
Majomles
A bejáratnál kaptam térképet, ami a tanösvényeket ábrázolta, aztán útba igazítottak, hogy hol érdemes majmokat keresni. Először sima volt a haladás, de hamarosan keresgélni kellett, hogy merre az út. Végül sikerült megtalálni az itt már egészen keskeny ösvényt. Itt már nem volt annyira kellemes szandálban sétálni (a cipőmet a teherhajón ellopták), majmoknak pedig errefelé még nyoma sem volt. Tettem egy nagy kört az erdőben, ahol később szerencsém lett, a kör legtávolabbi pontján találtam egy majomcsapatot.
A séta végeztével már csak vissza kellett jutni Iquitosba. Megint kezdett szemerkélni az eső, de ekkor még semmit nem sejtettem. Délután háromra visszaértem a bejárathoz, nehogy itt ragadjak, de egyetlen kocsi sem járt erre. Nemsokára jött két tuktuk, és az egyiket leintettem. Javában haladtunk Iquitos felé, amikor az eső bedurvult. Ha eddig bármi kétségem lett volna az esőerdő elnevezést illetően, azt most mind elmosta volna a víz. Esőben két rúd közé kifeszítve egy nejlont szoktak a tuktuk elejére akasztani úgy, hogy a sofőr épp kilásson felette. Na ez most semmit nem ért. Néha szinte látni is alig lehetett, és az eső egyébként is 45 fokban ömlött szemből. Miután a pólóm már teljesen elázott, arra eszméltem, hogy hideget érzek az ülésen. Befolyt alám a víz. Mire visszaértünk Los Delfinesbe, mindketten tocsogtunk a vízben.
A faluban épp elkaptam egy buszt, és az eső is elállt. Most tudtam csak meg, hogy az ablakkeret alsó széle felnyitható. Az alattuk található rekeszekben rejtőznek az ablakok, amiket az oldalt lévő sínekben fel is lehet húzni. A rekeszt visszazárva az ablakok megállnak a rekesz tetején, és íme… máris vannak ablakok.
Rögtönzött buszszerelés
Menet közben a sebváltóval gondok voltak. A nő, aki normál esetben a pénzt szedi (jegyről senki ne álmodjon), most minden indulás előtt a sebváltó rögzítését taposta. Ez sajnos nem segített, a váltó megadta magát, is kijött a helyéről. Pánikra semmi ok. A busz elgurult a legközelebbi út menti műhelyig, és beállt. Az utasok velem együtt már azt nézegették, hogy jön-e másik busz, amire gyorsan át lehet szállni. Ez az út úgysem volt még kifizetve.
Másik busz nem jött, viszont a miénkre felpattant egy ember, kezében egy ívhegesztő pisztollyal. Ott helyben elkezdett hegeszteni, én pedig reméltem, hogy nem lesz gond abból, hogy minden csupa víz. A sebváltó egy negyed órán belül visszakerült a helyére. A sofőr a kezébe nyomott vagy 10 solt (800 Ft), aztán ment mindenki a dolgára. Aznap több izgalom már nem ért Iquitosig.
Bellavista Nanay kikötőváros
Iquitiostól észak felé indulva is vannak látnivalók. Bellavistába ugyanolyan számozott buszjáratokkal lehet eljutni, mint a másik irányba. Ez a település egy másik folyó, a Nanay torkolatánál fekszik. Itt is van egy piac, ám a beléninél sokkal kisebb, és a vízhez közeli házak itt is cölöpökön állnak. A parton, vagy inkább a vízen van egy-két úszó étterem, és természetesen a mólók, amikről hajóval lehet továbbutazni. Egésznapos programra is be lehet fizetni, ahol több állomásra is elviszik az embert, és meg lehet nézni, ahogy a Nanay fekete és az Amazonas barna vize találkozik (és sokáig nem keveredik el). Engem két dolog érdekelt: folyamidelfineket nézni, valamint a Pilpintuwasi pillangófarm és állatmenhely.
Rózsaszín folyamidelfinek
Itt megint elég nehéz volt alkudozni és találni valakit, aki hajlandó csak delfinnézőbe elvinni, de végül csak sikerült. A srác többször is mutatta, hogy merre vannak, de először nem láttam semmit. Később a szemem megszokta, hogy mit kell keresni, és akkor már egyedül is megtaláltam őket. Olyan szerencsém nem volt, hogy testközelből figyelhessem meg őket. Nem tudom, hogy ennek a nagy forgalom volt-e az oka, vagy egyszerűen sosem jönnek közelebb.
Suri, a helyi specialitás
Amikor kikötöttünk, úgy döntöttem, éppen ideje valami ehető után nézni. A piac mellett volt egy pár faház, ahol egyszerű éttermek üzemeltek, de inkább a piacot céloztam meg. Itt leginkább három dolgot árultak: a Nanayból kifogott mindenféle halat és gyümölcsöket. A harmadik pedig a helyi specialitás, a suri, amit már jövetben kiszúrtam. Ez nem más, mint egy jó nagyra nőtt, dagadt kukac, ami fapálcára felhúzva és megsütve árulnak. Vettem még egy banángombócot, aminek a tetején egy sertéshúsdarab volt, és egy camu camu gyümölcslevet. A húsról evés közben derült ki, hogy valójában teperő, amit nem is szeretek.
Most már mindenki biztos nagyon izgatott, hogy milyen volt a suri. Nos, a három étel közül ez volt a legjobb, mégpedig annyira, hogy a banángombócot meg sem ettem. Száraz és ízetlen volt. A kukac belül a „héja” alatt krémszerű volt, nagyjából mint egy májkrém vagy pástétom, és sós ízű. Mivel ezzel nem laktam jól, most már biztosra menve vettem még egy egészben sült piráját.
Pilpintuwasi pillangófarm
Ebéd után már tele hassal indulhattam a Mariposario Pilpintuwasi felé. A pillangófarmra is el akartak vinni kirándulóhajóval, de én inkább megkerestem a helyi járatot. Ezek a pequepeque-nek nevezett motorcsónakok pont olyan szisztéma alapján működnek, mint a colectivok, vagyis akkor indulnak, amikor megtelnek utassal. Emiatt itt ezeket is colectivonak mondták. Egy ilyennel a kirándulóhajók árának tizedéért lehet utazni.
Pilpintuwasihoz Padre Cocháig kell menni, ahol a parton sorakoznak a tuktukok. Szinte senki nem gyalogol, mindenki ezekkel megy tovább. Én is így tettem, és hamarosan meg is érkeztem. Útközben világossá vált, hogy gyalogolni egyébként is túl sok lett volna. A farm nevezetessége, hogy itt a látogatók vannak ketrecben. Az állatok szabadon járkálhatnak, mégis visszajárnak ide. A bejárat után egy drótfolyosón át lehetett eljutni a pénztárig. A drótháló külső oldalán egy, mostanra már megszokott látvánnyá vált sárga-kék ara kúszott-mászott.
Mini állatkert és menhely
A pénztárnál ott kellett hagyni a hátizsákomat, és megvárni az idegenvezetőt. Csak én kértem angol nyelvű vezetést, így az itt önkénteskedő holland lány egyedül vitt körbe. Elmesélte néhány állat történetét, miért vannak itt, mikor engedik vissza őket, vagy ha nem lehet, akkor miért nem. Volt egy kis majom, amit háziállatként tartottak, és annyira megszokta az embert, hogy a vadonban már nem maradna életben. Ő a kerítésen keresztül is a gyerekekkel akart játszani.
Az egyik ketrecben néhány törpe selyemmajom volt, ami a világ legkisebb majomfaja. Ezeket ténylegesen ketrecben tartották. Mivel egyedül voltam, bemehettem hozzájuk a ketrecbe, de előtte meg kellett ígérnem, hogy nem fogdosom őket. Ezeken kívül volt még néhány madár, például tukán, aztán egy ocelot, amit szintén nem lehet már elengedni, valamint tapírok és két lajhár. Legvégül pedig a jaguárt néztük meg. Etetés címszóval kapott egy darab húst is, amit először csak unottan nézegetett, de végül csak méltóztatott felkelni és megenni.
A pillangókeltető
Ja és a pillangók. Mivel ez egy pillangófarm, természetesen volt egy ketrec, ahol ezek voltak. Ide mindenkinek be lehet menni. Megnéztük a hernyókat is, amik közül az egyik alig felismerhető alakú volt, a másikról meg kiderült, hogy életének hernyó szakaszában mérgező. Amikor végeztünk, ide még egyedül vissza lehetett jönni egy pár fényképet készíteni.
Amikor végeztem, visszamentem a kikötőbe, aztán a pequepeque-vel Bellavistába, onnan pedig Iquitosba.
érdekes volt.