Kolumbia

Kolumbia középső részén fekszik a Zona Cafetera, ahol a híres Arabica kávét termesztik. Az Andok utolsó vonulatai között sok helyen még ma is kézzel szüretelik és dolgozzák fel a piros bogyókat. Utazásunk során érdemes meglátogatni egy ilyen farmot, ahol a kávé történetével és a feldolgozással is megismerkedhetünk.

Manizales, a tartomány fővárosa

Leticiában végleg búcsút vettem az esőerdőtől. A repülő másnap Medellínbe repített, és ezzel egyben a dél féltekétől is búcsút vettem. Azonban itt is csak egy éjszakát töltöttem, másnap reggel indultam is tovább busszal Manizales felé. Az Andok Kolumbiában ér véget, és itt ágazik szét három kisebb hegyvonulatra. Manizales a középsőben található, és ennek megfelelően tele van dombokkal és meredek utcákkal. Ráadásul sikerült a legcsapadékosabb időszakban, októberben érkezni, így most is szakadt az eső. Szerencsére a felvonók itt a tömegközlekedésnek éppúgy szerves részét képezik, mint La Pazban, így a hegymászást a két hátizsákkal megúsztam. Fent a hostelhez már egyszerűen odataláltam, ami az utazás egyik legjobb szálláshelyének bizonyult. Egy vadonatúj hostel kényelmes matracokkal és színes, modern belsővel. Talán az esős időszak az oka, hogy ennek ellenére rajtam kívül senki más nem volt ott, így Paula és Mauricio teljes figyelmüket nekem szentelték.

Manizales az egyik legkisebb kolumbiai tartomány, Caldas székhelye, de nem emiatt fontos. A kolumbiai kávétermelő vidék, a Zona Cafetera legfontosabb városa. Én pontosan ezért utaztam ennyit, hogy megnézhessek egy kávéültetvényt. Mauricioék két lehetőséget ajánlottak, amiből állítólag pont az olcsóbb volt a jobb választás. Miután telefonon egyeztettem az ottani tulajjal, megnéztem magamnak a kifőzdét, amit Mauricio ajánlott. A helyi specialitás egy leves, amibe mindenféle húst, de akár halat is lehet kérni. Ezen kívül krumplit és egy vastag tortillaszerű valamit raktak még bele.

Hacienda El Sinai

Reggelire rántottát kaptam kakaóval, ami elég furcsa kombináció volt, de sok időm nem volt ezen töprengeni. El kellett érnem a Chinchinából az hacienda felé tartó tízórás menetrend szerinti… dzsipet (tényleg Jeepek). Szóval gyorsan vissza kellett menni a felvonóhoz, azzal le a buszállomásra, onnan Chinchinába, majd gyorsan megkeresni a terepjárómat. Mivel ezt egy kicsit nehezen találtam meg, éppen csak hogy sikerült. Ezeknek az autóknak a platóján két oldalon vannak ülések. Amikor ezek megtelnek, egy páran még fel tudnak állni a kocsi hátuljába, viszont ott nagyon kell kapaszkodni, mert az utak helyenként nagyon ráznak. Chichinából kiérve az út végig kávéültetvények között vezetett.

A megbeszélt időben megérkeztem az Hacienda El Sinaira. Cesar már kint várt. Okozott némi meglepetést, ugyanis arra nem számítottam, hogy kerekesszékben fog fogadni. Miután beinvitált, rögtön megkínált kávéval, amit inkább egy cappuchinóra cseréltem. Közben megint eleredt az eső, és bezavart minket az épületbe. Bent Cesar mesélt a családjuk és a farm történetéről. A vállalkozást a nagyapja indította, és a mai napig a család kezében van. A modern kávégép mellett számos régi használati tárgy is ki volt állítva, ami a nagyapjáé vagy az apjáé volt.

A kávétermesztés folyamata

Ezután kezdődött a farm bemutatása. Kimentünk a hátsó kertbe, ahol a fiatal kávépalánták voltak. Egy ideig itt nevelgetik őket, és csak egy bizonyos méret elérése után ültetik át végleges helyükre. Ezután ugrottunk egy párat a folyamatban, és egyből a szárítóba mentünk, ahol a már megmosott és megtisztított kávészemeket szárítják. Ez tulajdonképpen egy jól szellőztethető nagy üvegház volt. A kávészemek a betonpadlón voltak szétterítve. Ezt egy nyeles falappal (mint egy fogak nélküli gereblye) többször át kell forgatni, hogy minden szem teljesen megszáradjon. Igyekeznek minden kávét itt szárítani. Csak a főszezonban indítják be a szárítókemencét, amikor ennek a kapacitása önmagában már nem elegendő.

A szárító után a felnőtt kávécserjékhez mentünk, ahonnan „szüretelhettem” egy néhány piros kávécseresznyét. Közvetlen mellettük volt egy másik épület, ahol a mosó- és hámozógépek dolgoztak. Itt is volt egy legalább százéves darab, ami a mai napig kiveszi a részét a munkából. Mivel Cesar nem tudta kezelni ezeket a gépeket, nekem kellett felmászni az állványzatra a hámozóhoz és bekapcsolni. Most éppen nem nem a feldolgozás, csak a szemléltetés volt a cél, így a gépet is felnyithattam, hogy belenézzek. A hámozás után a kávészemeket egy kanyargós vályúban mossák meg, mielőtt a szárítóba kerülnek. Elhagytuk ezt az épületet, és átsétáltunk a harmadik épületbe, ahol a pörkölő, a daráló és a fóliahegesztő volt. Itt is saját kezemmel készíthettem és hegesztettem le egy zacskó igazi kolumbiai kávét, és egy zacskó nyers kávébabot is hoztam haza egy kávéőrültnek, aki már a pörkölést sem bízza másra.

Arabica és Robusta, a két legfontosabb kávéfajta

Itt tanultam meg, hogy a kolumbiai Arabica kávét mi teszi a világon egyedülállóvá. Cesar mutatott egy rövid videót, amin bemutatták, hogyan zajlik Brazíliában a kávé szüretelése. Az egyenes sorokba ültetett kávécserjékre ráeresztenek egy gépet, ami nem válogat. Megy bele zöld kávészem, levél és esetleg ágak is. A szemeket nem mossák és nem hámozzak, hanem egyből kiteszik száradni. Végeredményben egy sokkal keserűbb kávét kapunk. Az alapanyag is a kevésbé igényes és alacsonyabb területeken is termő Robusta fajta.

A kolumbiai Arabica mindennek az ellentéte. Eléggé érzékeny a magasságra, a hőmérsékletre és a megfelelő napfény-eső egyensúlyra, és itt Kolumbiában megtalálja a legjobb kombinációt. Ahogy mondtam, a folyamat minden lépését kézzel végzik. Csak a teljesen érett, piros kávészemeket szedik le (így 2-3 szüret is van egy évben). A kávéba semmilyen felesleges ág, levél vagy éretlen termés nem kerülhet bele. A minőséghez ugyanilyen fontos a körültekintő hámozás és mosás.

Alto de La Mina

Amikor lehegesztettem a két csomag kávét, elhagytuk az haciendát, és tettünk egy rövid sétát Alto de La Mina egyetlen utcáján. Két dolgot lehetett látni: néhány másik farm ültetvényeit, és a település gyönyörűen felújított, színes házait. Mivel ezek a házak a világörökség részét képezik, a kormány rengeteg pénzt adott a felújításukra. Valahogy ezt a rengeteg pénzt itt nem lopták el félúton, hanem oda került, ahova szánták. Több háznál is megálltunk, hogy Cesar váltson néhány szót az emberekkel. Az idősek már visszavonultak, de régebben sokan a farmon dolgoztak, így Cesar sokukat ismeri, és jó kapcsolatot ápol velük.

A kávé története

A legenda szerint a kávé felfedezése egy etióp kecskepásztorhoz, Kaldihoz köthető. Kaldi észrevette, hogy miután a kecskéi egy élénkpiros gyümölcsű bokorról legelésztek, sokkal élénkebbé váltak. Ezt látva maga is kipróbálta a gyümölcsöt. Az eredményen fellelkesülve elvitte egy közeli kolostorba egy szufi szerzeteshez, akinek azonban nem tetszett, és rögtön a tűzbe dobta. A pörkölődő kávészemek illata azonnal megváltoztatta a véleményét. Teához hasonló módon leforrázták, és ezzel megszületett az első bögre kávé.

A kávét ezután sokszáz éven keresztül csak a Közel-Keleten, Arábiában és Egyiptomban termesztették. Európába csak a 17. században jutott el. Az első szállítmány Velencébe érkezett, és 1624-ben az első kávéház is itt nyitotta meg kapuit La Bottega del Caffé néven. Hamarosan a hollandok is felfedezték maguknak, majd Franciaországba, Nagy-Britanniába és Németországba is eljutott. A világ többi részén az ő közreműködésükkel terjedt el. A Karib-térségből Brazíliába 1714-ben, Kolumbiába 1720-ban érkezett meg.

Ha már a kávé történeténél tartunk, akkor talán itt érdemes megemlíteni, hogy milyen extrém kávékkal lehet ma találkozni. Biztosan sokan hallottak már a Kopi Luwakról, ami sokáig a legdrágább volt a világon. Indonéziából származik, ahol a maláj pálmasodrónak, egy cibetmacskafélének köszönhetjük ezt a kuriózumot. A pálmasodró megeszi a kávécseresznyét, de csak a gyümölcsös részt tudja megemészteni. A kávébab a végén sértetlenül távozik. A gondos válogatás (a cibetmacska finnyás egy állat) és a hámozás megoldva, már csak meg kell keresni és felszedni. A végeredmény állítólag nagyon zamatos, viszont nehéz előállítani és hozzájutni. Nos, van egy rossz hírem. A Kopi Luwak lecsúszott a harmadik helyre. A vezetést a Black Ivory vette át. Ahogy a neve sugallja, a pálmasodrót elefántra „cserélték”, de egyébként az eljárás ugyanaz.

Látnivalók Manizalesben

A séta után kaptam még egy eszpresszót. Kolumbiai kávé ide vagy oda, nekem ez nagyon keserű volt, így americano lett belőle. Hiába, a világ legjobb kávéja is kevés volt ahhoz, hogy megszeressem.

Az eddig csak szemerkélő esőből nagyon rövid idő alatt kiadós zuhé lett. A visszafelé tartó dzsipet a házban vártuk meg. Ez hozta az utánam kövező csoportot, én pedig ezzel tudtam visszajutni Chinchinába. Örültem, hogy most nem a platón kaptam helyet, hanem a sofőr helyett, bár elég kényelmetlenné vált, amikor beszállt mellém még egy utas. A plató fölé felkerült egy ponyva, amit esőben használnak, így hátul sem kellett senkinek nagyon elázni.

Manizalest nagyon szerettem. A belváros tele van felújított épületekkel. Szombat délután lévén a Museo del Oro aranymúzeum egy pár órával ezelőtt zárt be. Helyette a Catedral Basílica Metropolitana de Nuestra Señora del Rosario katedrálist tudtam megnézni, ami 113 méteres magasságával egész Latin-Amerika harmadik legnagyobbja. Itt épp istentisztelet folyt, ezért nagyon óvatosan jártam csak körbe.

A hostelbe visszatérve kaptam egy kis társaságot. Mauricio három egyetemista ismerőse volt ott. Beszélgettünk egy keveset, én gyakorolhattam a spanyolt, ők meg gyakorolhatták volna az angolt, de valahogy elég szégyenlősek voltak. Hamarosan el is mentek bulizni, és újra hármasban maradtunk, Paula, Mauricio és én. Zárásként meghívtak vacsorázni. Ugyanabba a kifőzdébe mentünk, ahova előző nap egyedül. Most húsgombócot kértem, ami szintén elég jó volt, de az előző esti levessel nem vette fel a versenyt.