Az Iguazú-vízesés
Utazás egy kétszintes busz felső alsó szintjén Puerto Iguazú városkába a világ legszebbnek tartott vízeséséhez. A vízesés körbejárása az argentin oldalon alulról és felülről, az összes lehetséges ösvényen, miközben mindenfelé pillangókkal és koatikkal lehet találkozni.
Este indult a busz Puerto Iguazúba. Akkor most meglátjuk, mit sikerült lefoglalni két nappal ezelőtt. 🙂
Az első döbbenet akkor ért, amikor kiértem a pályaudvarra. Eddig csak a jegypénztáraknál jártam, az indulási részt még csak most láttam. Hát itt a távolsági buszozás tényleg hatalmas üzlet kell legyen. Minden beállót egy világító szám jelöl, mint a Tescoban a pénztárakat. Csak itt ennek a sornak nem láttam a végét.
Egyébként minden elég egyértelmű, az én jegyemen is rajta volt, hogy a 37-55 beállók valamelyikéről indul majd a busz, figyeljem a kijelzőt. Mint ahogy az is elég egyértelmű, hogy „prohibitado fumar”, ami az induló buszok helyén jelenik meg, és ilyenkor csak ez látható az összes kijelzőn. Ennek ellenére ezt minden gyökér argentin a magasból leszarja, és a mellém ülő nő is olyan nyugalommal gyújtott rá, hogy csak na. A földön meg mindenfelé csikkek.
A busz egyébként pontosan jött és pontosan indult. Este kilenc felé már kezdtem lemondani a vacsoráról. Megálltunk valahol, és vettük még fel utasokat. Utána viszont jött a vacsi! Repülős kajához hasonlót kell elképzelni, műanyag tálcában mindenféle lefóliázott étel. Volt reggeli is, ez lényegesen puritánabb, két apró bagett és némi száraz keksz formájában.
Miután ébredés után magamhoz tértem, elkezdtem foglalkozni a tájjal is. Eleinte elég unalmas volt, az otthonihoz hasonló füves-fás tájon haladtunk. Ám észak felé haladva változni kezdett a környék. A fű egyre kevesebb lett, a fák egyre nagyobbak, és két domináns szín vált jellemzővé, a zöld és a vörös. A zöldet nyilván nem kell magyarázni. Vörös volt viszont minden más: az utak, a föld, a víz az árokban és a pocsolyákban, és a folyók is teljesen vörösen voltak. A metropolisz után itt éreztem úgy, hogy most már valóban megérkeztem Dél-Amerikába.
Puerto Iguazú
Délután kettőkor szinte perce pontosan érkezett meg a busz Puerto Iguazúba. Megkerestem a hostelt, ami szerencsére elég közel volt, és becsekkoltam. A szoba a szokásos, viszont volt légkondi, rendes konyha, nappali, medence, és végre rendesen működő Wi-Fi!
Már csak egy fél napom maradt, de elég volt még egy pár dologra. Először is ott volt a Jardin de los Picaflores, a kolibris kert. Itt most nem egy nagy parkra kell gondolni, ahol szabadon repkednek a kolibrik, és ha szerencsénk van, akkor tényleg láthatunk is egyet. Egy kis kert közepén két fáról voltak lelógatva cukros vízzel teli itatók. Ezen voltak virágutánzatok, amin keresztül a madárkák szívhatták a „nektárt”. Elég közelről meg lehetett figyelni őket, ahogy eszek, repkednek, kergetik egymást, és néha bizony le is szállnak. (Korábban hallottam olyat, hogy sosem szállnak le pihenni. Ez nyilvánvalóan városi legenda. Egyébként is, hogyan aludnának, reptükben azt is?)
A kolibrik után kisétáltam a Triple Fronterához, ahol az Iguazú-folyó beleömlik a Paranába. Itt találkozik Paraguay, Brazília és Argentína. A paraguayiak sajnos kimaradtak a jóból, a vízeséseken csak az utóbbi két ország osztozik.
Az Iguazú-vízesés
Másnap reggel igyekeztem minél korábban elindulni, hogy elkerüljem a tömeget. A hostelben még megvártam a reggelit, így 8-kor csak a harmadik buszt értem el, de így is csak 40 percet veszítettem az elsőhöz képest. Előző nap kaptam egy térképet, amin felkészültem, merre induljak reggel. Irány a Sendero Verde ösvény, ami a Circuito Inferiorhoz, vagyis alsó körhöz visz, le a folyó szintjéig. Az ösvény le volt zárva. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a Garganta del Diablohoz, az Ördög Torkába induló hajókhoz vezető utat zárták le. A csalódásom elmondhatatlan volt.
Circuito Superior, a vízesések tetején át vezető ösvény
Visszamentem hát a Circuito Superiorhoz (Felső Kör), ami a vízesések tetején vezető ösvény, utána pedig a Garganta del Diablo tetejéhez vezető ösvényt jártam be. A tömeg nem volt vészes, a Garganta feletti kilátópontot kivéve. Itt minden részen több percet kellett várni egy jó fényképért. A látvány egyébként itt is fantasztikus volt. A lezúduló víz apró cseppekre porlad, hogy aztán visszafordulva összefüggő páraként takarja el a mélység titkait. Megfelelő széljárás esetén egyébként ezt a permetet az ember a nyakába is kapja 🙂 Ez egyébként elég kellemes élmény a trópusi napsütésben.
Nem sokkal múlt el dél, amikor végeztem a két ösvénnyel. Volt még egy, ami nem annyira népszerű, és egy kisebb különálló vízeséshez visz az esőerdő közepén, állítólag nagyon gazdag élővilággal. Az ösvény zárva. Ekkor döntöttem úgy, hogy visszakérem a pénzem, mivel ez azért nem olcsó mulatság. A park személyzete elmondta, hogy azért nem szeretnének oda egyedül beengedni, mert az út oda-vissza 7 km, és ha ők nem is, de a puma biztosan örülne nekem. A Circuito Inferior viszont nyitva!
Hajóval a vízesésbe az alsó körről, a Circuito Inferiorról
Visszarohantam hát oda, és bejártam azt is. Felülről sem semmi a látvány, de nekem az igazi élményt ez a kör adta. Lentről sokkal többet látni és érezni a lezúduló víztömeg erejét. A hajón gondolkodtam egy keveset, hogy menjek-e, de végül is ezért jöttem, nem? Mindenkinek adtak egy vízhatlan zsákot és egy mentőmellényt. Irány a vízesés! Szó szerint. Bele a közepébe. Itt nem láttam semmit. Időnként inkább a levegővétel volt a probléma, nem a látvány. Aztán előbb-utóbb ez is véget ért (inkább előbb).
Az Iguazú-vízesés túráit sikerült tehát majdnem száz százalékosan teljesíteni. A kijárat felé háromszor csavartam ki a vizet a zoknimból (sok gyaloglás volt, és a cipő jobb választásnak tűnt a szandálnál), de még ez sem volt elég.
P.S.
A park egyébként tele van hatalmas pillangókkal és koatikkal. Az egyik zoknifacsarás közben fel sem tűnt, hogy a mögöttem lévő fa környékét teljesen ellepték (a koatik, nem a pillangók). Itt turkáltak nagy nyugalommal, de megsimogatni nem hagyták magukat.
