Peru

A Madidi és az esőerdő annyira magával ragadott Bolíviában, hogy tudtam, még vissza kell térjek Amazóniába. A Tambopata Nemzeti Park tulajdonképpen ugyanannak a területnek a perui oldala, csak a határ innenső oldalán másképp hívják. A kaland itt folytatódott, ahol olyan programokban volt részem, mint az éjszakai kajmánles, vagy a napfelkelte a folyón útban a madármegfigyelő agyagfalhoz. Az éjszakai séta itt sem maradhatott el.

A Madidi Nemzeti Parkot és Rurrenabaque-t elhagyva rögtön tudtam, hogy Amazóniába vissza kell még térnem. Peruban ezt két helyen lehet megtenni, Cuscotól keletre a Madre de Dios folyó területén, és északon, Iquitos környékén. Mivel Cuscoban nagyon untam már a hideg estéket, célba vettem az elsőt, egész pontosan Puerto Maldonado-t és a Tambopata Nemzeti Parkot. Puerto Maldonado a Tambopata és a Madre de Dios folyók találkozásánál fekszik. 75000 lakosával meglepően nagy város az esőerdő közepén.

A Tambopata Nemzeti Park

A forgatókönyv nagyon hasonlított Rurrenabaque-ra. Kerestem egy ügynökséget, ahol jelentkeztem egy háromnapos programra a Tambopata Nemzeti Parkban. Itt is motorcsónakkal közelítettük meg a lodge-ot, de előtte még buszozni is kellett, aztán elég sokat ültem egy négykerék-meghajtású terepjáró platóján a csomagok között, mielőtt elértük a folyót.

A sok hasonlóság mellett voltak különbségek is. Itt sokkal több állattal találkozunk, mint Bolíviában. Ezt mintha tudták volna a turisták is, sokkal több ember is volt. Bolívia egy kicsit csendesebb, és egy kicsit autentikusabb is azzal, hogy az egyik éjszaka a dzsungelben táboroztunk, és közben Pachamama-szertartást végeztünk és indián történeteket hallgattunk. A Tambopatában ilyen nem volt.

Hangya autósztráda

Első nap délután egy rövid sétával kezdtünk. Láttunk levélvágó hangyákat, amint tömött sorokban masíroznak a levéldarabokkal. Valóságos sztrádát alkottak, az ösvény mellett és a fákon messzire látszott a zöld sávjuk. Láttunk majmokat is, ahogy a fák koronájában mászkálnak és néha átugranak egy másik ágra.

Esti kajmánles

Este kajmánlesre indultunk. Egy motorcsónakot telepakoltak emberekkel, aztán a vezetőnk elemlámpával pásztázta a folyópartot és a vizet. Néha megcsillant egy-egy kajmán szeme a fényben, de ilyenkor gyorsan el is tűntek. Az egyik ponton közel mentünk a parthoz és megálltunk. A vezető beugrott a vízbe, mint aki vadászatra indul. Mi az égvilágon semmit nem láttunk. Ő hirtelen benyúlt a vízbe, és egy kis kajmánnal a kezében tért vissza. Szegény éppen vacsorázott, amikor elkapta. A szájában ott volt egy béka, a lába kilógott, és a kajmán nem eresztette el.

A csónakban természetesen majdnem mindenki meg akarta fogdosni, így kézről kézre járt. Az egyik átadás közben nem tartották jól, és a kajmán elszabadult a csónakban. Volt egy kis pánik, mindenki kapkodta fel a lábát. Hirtelen nem is tudtuk, hol van. Persze hamarosan meglett, csak a béka tűnt el a szájából. Több izgalom ezután már nem volt. Miután mindenki lefotóztatta magát vele, aztán visszatértünk a szállásra, ahol már várt a finom vacsora.

Arák és papagájok az agyag nyalatófalnál

A második napon korán kellett kelni. A napfelkelte már a folyón ért minket. Mentünk arákat és papagájokat nézni. A Tambopatában több nyalatófal is van, ahol csapatostól fordulnak elő ezek a színpompás madarak. A száraz időszakban nem tudnak elég ásványi anyagot bevinni a szervezetükbe, ezért ezeket az agyagfalakat keresik fel, és innen csípnek le darabokat, hogy pótolják a hiányzó elemeket. A Colpa Colorado után a második legnagyobb ilyen a Colpa Chuncha. Mi ezt vettük célba.

Ennél a madárlesnél van egy kisebb nyílt terület a fák között. Először itt figyeltük őket, ahogy repülnek vagy a fákon ülnek, miközben megreggeliztünk. Amikor valaki szólt, hogy a madarak az agyagfalnál vannak, átsiettünk oda. Volt egy pár távcső is állványra szerelve, amin keresztül jól láthattuk őket. Ezeken át még telefonnal is elég jó képeket lehetett készíteni. Láttunk zöldszárnyú, sárga-kék és vörös arákat is, valamint kisebb, egyszínű zöld papagájokat. (A vörös ara az, amelyiknek sárga folt van a szárnyán, a zöldszárnyú pedig az, amelyiknek nincs. Logikus, nem? A sárga-kék elég egyértelmű.)

Boa constrictor, nyílméregbéka, na és a homoki legyek

Amikor visszaértünk, még volt egy kevés idő ebéd előtt. Akartam egyet úszni a folyóban. A parton láttam egy csomó pillangót. Úgy gondoltam, ez remek alkalom, hogy szép fényképeket csináljak róluk. Visszamentem a telefonért, és csináltam is párat. Egy dologgal nem számoltam, a homoki legyekkel, aminek meg is lett az eredménye. Az egész testem tele volt csípésekkel. A Madidiben már találkoztam velük, és tudtam, hogy mire számíthatok. Egy-két hét állandó elviselhetetlen viszketés, vakarózás és elkapart csípések. Tegyük hozzá, hogy Puerto Maldonadoban mindezek mellett nem lehet rendes szúnyogriasztót kapni, nekem pedig pont most fogyott el, ami volt. Amit itt lehet venni (7,5% vagy 15% DEET), azt a homoki legyek szimplán kiröhögik. (Van egy pár tükrös selfie-m emlékbe, de nem tettem ki sehova, mert letiltanának nem megfelelő tartalom feltöltéséért.)

A programok között mindig volt egy csomó szabadidő. Mint kiderült, a lodge-ban vannak önkéntesek is, akik állatokat figyelnek meg. Hirtelen előkerült egy kevésbé veszélyes nyílméregbéka és egy kicsi boa constrictor.

Folyami „horgászat”

Délután következett a világ legértelmetlenebb programja, a horgászat. Ez szintén ismerős volt már Bolíviából. Tudtam, hogy kapni fogunk egy fadarabra tekert ezeréves damilt egy óriási horoggal, amire raknak egy húscafatot, aztán ezzel lehet horgászni. A mostani azonban minden várakozásomat alulmúlta. Három helyre szórtak szét minket. Én természetesen az utolsó csoportban voltam, akiknek a legkevesebb idő jutott. A motorcsónakot vezető srác valószínűleg csak most tanulta a dolgot, mert többször is odaverte a csónakot a víz alatti fatörzsekhez (száraz évszak és alacsony vízállás volt). A végeredmény az lett, hogy 15-20 percet „horgásztam” és ezért 2,5 órát ültem a csónakban. Ráadásul az én horgom még egy víz alatti fába is beakadt.

Tarantulák és mérges pókok az éjszakai túrán

Este sokkal izgalmasabb dolog várt: éjszakai túra az erdőben. Most sok állatot nem láttunk, viszont találtunk egy tarantulát, amit sikerült kipiszkálni a földbe vájt odújából. A lábaival együtt volt vagy húsz centi.

A harmadik napra kajakozás jutott. Úgy látszik, a vízben lévő fatörzsekkel nincs szerencsém. Rögtön indulás után azzal kezdtem, hogy beleakadtam egy ilyenbe, ami fel is borított, és az oldalamat is lehorzsolta. A víz ugyan alkalmas úszásra, de azért annyira nem tiszta, hogy egy sebet több órán át benne áztasson az ember. És ezen a napon ugyan jobban készültem szúnyogriasztóval, már tudjuk, hogy ez mennyit ért. Ja, a kajakozás egyébként jó volt. Délutánra már csak annyi maradt, hogy visszatérjünk a városba.

Egynapos kalandtúra

Ezután még két egynapos programra jelentkeztem. Az egyik egy „kalandtúra” volt.

Séta a fák lombkoronái között

Ez a nap azzal kezdődött, hogy felmásztunk az óriási fák lombkoronájába. Természetesen nem csak úgy, hanem kiépített tornyokon és függőhidakon közlekedtünk. Sorban egyesével haladtunk. Elém egy olyan pasi került, aki minden kétséget kizáróan súlyos tériszonnyal küzdött. Tyúklépésekben haladt és szemmel láthatóan rettegett. Ezzel feltartotta a csoport utána következő felét, ami viszont annyiban jó volt, hogy nyugodtan megállhattam a hidak közepén és fényképezhettem, és még videókat készíteni is volt időm. Ő már nem vállalta be a következő részt, a zipline-t (drótkötélen való lecsúszás). Ezután visszaereszkedtünk a földre, és ebéd közben mindenki kipihenhette az „izgalmakat”.

Isla del Mono, a majmok szigete

Délután ismét kajakozás volt. Itt az anyukája biztatására egy kedves közgazdász-hallgatóval, Melanie-val kerültem egy kajakba. Evező viszont nem volt elég, így kettőnknek már csak egy jutott. Egyedül kellett eveztem, ami egyáltalán nem volt rossz, a csoporttól viszont jól lemaradtunk. Szerencsére félúton megszántak a motorcsónakkal, és belekapaszkodva elhúztak minket az utolsó állomásig, az Isla del Mono-ig (A Majmok Szigete). Közben vigyorogva integettünk a többi kajakosnak.

A szigetre vittünk banánt is. Jól tudták ezt már a majmok is, mert érkezésünk után hamarosan ők is megjelentek. A fákról nem nagyon jöttek le, csak annyira, hogy a banánt el tudják venni, aztán már mentek is vissza. Volt olyan, amelyik a két hátsó lábával és a farkával szinte fejjel lefelé tartotta magát, és a két kezével csak lenyúlt a banánért. Legtöbbjük közönséges csuklyásmajom volt, de később megjelent egy kis sárgás színű mókusmajom is. Ő nem jött teljesen közel, mivel a banán egyáltalán nem érdekelte (rovarokkal táplálkozik).

Lago Sandoval

Utolsónak a Lago Sandoval maradt. Itt elég sokat gyalogoltam egy csomó perui társaságában. Az út mellett az egyik fán találtunk egy termeszvárat. Ezt a vezetőnk felbontotta, és a természek kiszaladtak. Meg lehetett őket kóstolni. Először mentára emlékeztető ízük volt, de ezt egy idő múlva felváltotta egy semmire nem hasonlító, ám nem túl kellemes utóíz. Egyébként a rovarok tele vannak fehérjével. Szorult helyzetben nyugodtan meg lehet őket enni.

Eleinte a túravezető angolul is elmondta a dolgokat, ha kértem. Később viszont mindenki elkezdte őt kérdezgetni, főleg a gyerekek, és az egész egy nagy csoportos beszélgetésbe torkollott. Én ekkor veszítettem el végleg a fonalat.

Egy óra múlva megérkeztünk arra a helyre, ahol a többi csoport csónakba szállt. Mi innen egy másik csoporttal együtt tovább gyalogoltunk (túl kevés csónak volt). A csoportok is összekeveredtek, és az addig angolul valamennyit beszélő vezetőt is elvesztettem.

A tó mellett végre mi is csónakba ültünk. Állítólag láttunk egy pár kajmánt. Ez azt jelentette, hogy távcsővel lehetett látni a vízből kikandikáló orrukat, de mást nem. Az egyetlen jó élményt aznapra az ebéd jelentette, ami banánlevélbe csomagolt rizs és csirkehús volt. Azt ígérték, délután mi jöhetünk vissza csónakkal, de ebből sem lett semmi, csak gyaloglás ugyanazon az úton visszafelé, ahol jöttünk.

Puerto Maldonado

Amikor éppen nem az esőerdőben voltam, a Puerto Maldonadoban töltött napokat igyekeztem a lehető legkellemesebbé tenni. A főtéren találtam egy fagyizót, ahová minden nap betértem. Szinte csak olyan fagyit kértem, amiről fogalmam sem volt, hogy mit takar a név. Legtöbbjük valamilyen egzotikus gyümölcs volt, és finomak is. Árultak hamburgert és szendvicset is, így olyan is volt, hogy itt vacsoráztam. A másik dolog, ami Peruban és melegben nem maradhat el, a pisco sour, vagy egyéb pisco alapú koktél.

A lepkeház

Az utolsó napra már csak egy rövid elfoglaltság maradt, a Mariposario (mariposa spanyolul lepke, ez tehát a lepkeház). Itt végre lehetőség volt lencsevégre kapni azokat a hatalmas kék lepkéket, amik a szabadban egyszerűen túl gyorsak és túlságosan ijedősek ehhez. A kifejlett rovarokon kívül megnézhetjük egy néhánynak a hernyóját és a bábját is.

Este indult vissza a buszom Cuscoba, hogy néhány nappal később megkezdhessem a környéken utolsó nagy kalandomat, egy ötnapos túrát az esőerdő mélyén az elveszett inka városba, Choquequiraoba.