Choquequirao, az inkák rejtett gyöngyszeme

Cuscóból Machu Picchu és a Szent Völgy felfedezés után még egy utolsó nagy kalandra indultam. Korábban olvastam egy elveszett inka városról a dzsungel mélyén, ami Machu Picchunál is nagyobb, és kétnapi járóföldre van a legközelebbi falutól. Choquequirao. Természetesen kihagyhatatlan volt számomra.

Amikor készültem az utazásra, sokat böngésztem az interneten, és próbáltam minél több információt összegyűjteni. A Lonely Planeten találtam egy cikket egy elveszett inka városról, amely az esőerdő mélyén rejtőzik, két napi járóföldre a legközelebbi falutól. Choquequirao.

Hawkaypata főtér, Choquequirao
Hawkaypata főtér

A linket eltettem, arra gondolva, hátha egyszer jó lesz valamire. Aztán egyszer csak itt voltam Cuscóban, Choquequirao [csokekirao] pedig elérhető közelségbe került.

Az út során 2900 méteres magasságból 1400 métert kell ereszkedni az Apurimac-folyó völgyébe csak azért, hogy a folyó túloldalán ugyanolyan magasra mászhasson vissza az ember. Szállás csak kempingekben lehetséges. Choquequirao nem az átlagos turistáknak való. Egyben ez adja az egésznek a romantikáját. Napi néhány elszánt túrázó látogatja csak, és könnyen előfordulhat, hogy gyaloglás közben senkivel sem találkozik az ember.

Choquequirao megközelítése

Az utazás Cuscóból egy 160 km-es buszozással kezdődött, de hogy ne legyen olyan egyszerű, a reggel 10 órás buszom kimaradt. Megint a tanárok sztrájkoltak, és lezárták az utakat. Meg kellett várnom a következő buszt, ami egykor indult. Itt találkoztam Yannick-kal, aki belga, de most Peruban dolgozik.

A táj már a buszon ülve megérintett, ahogy kanyarogtunk a szerpentineken fel és le. Amint a busz keresztezte az Apurimacot, mintha a táj is megváltozott volna, engem pedig valami nagyon kellemes és izgató érzés járt át. Éreztem, hogy az előttem álló öt nap nagyon jó lesz. Yannick egy kicsit aggódott, mert nem tudta, hogy meddig kell menni. A telefonom GPS-ével én pontosan tudtam, hogy járunk, és szóltam neki, amikor eljött az idő. Itt már egy kicsit kezdünk egy csapattá válni.

Cachora hegyi kommuna, ameddig járművel el lehet jutni

Leszállás után kellett egy gyűjtőtaxit fognunk, ami elvitt Cachora-ba, a túra előtti utolsó civilizált helyre. Az út helyi, állattenyésztéssel foglalkozó közösségek házai között vitt. Érdekes volt látni, hogy itt, a semmi közepén hogyan élnek az emberek. 10-20 ház egy csoportban, aztán a következő közösségig semmi. Peru vidéki arca.

Vidéki táj Apurimac tartományban
Vidéki táj Apurimac tartományban

A szállásom a falun kívül volt, így semmi nem rontotta el a kilátást a környező hegyekre és a völgyre. Yannicknak nem volt foglalása, de hamarosan ő is megjelent ugyanitt és ugyanabban a szobában kapott helyet. A 35 solt nagyon soknak találtuk egy vacsoráért, ezért inkább visszasétáltunk a faluba. Találtunk is egy helyet, ahol a helyiek vacsoráztak, és itt 6 solért kaptunk hagymalevest és spagettit.

Az Apurimac-folyó völgye
Az út magasan az Apurimac-folyó völgye felett indul

Gyalogtúra a romokig

Úgy döntöttünk, együtt indulunk a nagy kalandra. Reggel sikerült felkéredzkedni egy francia csoport buszára, amivel eljutottunk az ösvény kezdőpontjáig. Ezzel 10 km-t és három óra gyaloglást spóroltunk meg. Az ösvényen elindulva hamarosan két kondorral találkoztunk. Az egyik a közelünkben szállt fel. Ezek a fenséges madarak a reggeli felszálló meleg áramlatokkal kezdik meg repülésüket. Hamarosan elénk tárult a völgy panorámája. A bal oldalon láttuk, merre kell menni lefelé, majd hamarosan felismerhetővé vált a távolban a folyón átívelő híd, és a felfelé haladó ösvény a jobb oldalon.

Az Apurimac-folyó és kanyon
Az Apurimac-folyó mély völgyet vájt magának a hegyek között
Köves, homokos gyalogösvény Choquequirao felé
A kanyon mélyébe tartó köves, homokos ösvény
Az Apurimac-folyó és a rajta átívelő híd
Az Apurimac-folyó és a rajta átívelő híd a távolban

Yannick-nak sajnos hétfőre a munkahelyén kellett lennie, így elég gyors tempót diktált. Nekem nem volt ennyire sietős, és többször meg is csúsztam a poros, köves úton. Megegyeztünk, hogy szétválunk, és mindenki megy a maga tempójában. Rövid ismeretségünk és közös túránk ezzel hamar véget ért.

Yannick és én az Apurimac-völgyben
Yannick és én

Átkelés az Apurimac-folyón

Én eléggé felkészültem az útból és a táborhelyekből, hol alszom és hol mit eszem (hozott vagy ottani). A meglepetés rögtön az elsőnél ért. Közölték velem, hogy főzni minimum két emberre hajlandóak. Ez azért nem volt jó, mert elég pontosan kiszámolt ennivalóval jöttem, hogy minél kevesebbet kelljen cipelni.

Miután folytattam utamat, délben elértem a folyót. Átkeltem a hídon, és megkezdtem a gyaloglást felfelé. A folyamatosan legalább 3300 méteren töltött hetek megtették hatásukat. A völgyben a levegő tele volt oxigénnel, és kirobbanó erőben éreztem magam. Délután háromra elértem Santa Rosa Alta-t, ahol az első éjszakát terveztem. Valószínűleg még aznap el tudtam volna érni Marampatát is, és folytatni Yannick-kal, ha nagyon akarom, de tartottam magam az eredeti tervemhez. Felállítottam a sátrat, kimostam a pólómat, lezuhanyoztam, mielőtt lement volna a nap, szöszmötöltem, és vártam a vacsoraidőt. Lassan az is eljött, aztán lefeküdtem aludni.

Marampata, az utolsó lakott település a romok előtt

Másnap nem kellett korán kelni. Az 1400 méteres emelkedőből 800 méter volt aznapra, semmi más. Marampata az utolsó hely Choquequirao előtt, ahol lehet meleg ételt kapni. Van közelebb is egy kemping, már a park határain belül, de ott mindenről magunknak kell gondoskodni. Marampatába is korán értem, a délután szintén semmittevéssel és pihenéssel telt. Még egy délutáni szundikálásra is volt időm. Mindenképpen úgy akartam, hogy a romok között egy teljes napot eltölthessek. Nem hallgattam a hostel tulajdonosára, aki szerint négy óra bőven elég.

Marampata, az utolsó lakott település Choquequirao előtt
Marampata, az utolsó lakott település

A harmadik nap volt a nagy nap. Ötkor keltem, és fél hétkor már úton voltam, pontban hétkor pedig elértem a park bejáratát. Nem volt még itt senki, így továbbindultam. Bár az első teraszokat már innen is látni lehet, tudtam, hogy még 1-1,5 óra gyaloglás vár rám, mielőtt oda is érek. Indulás előtt egy kicsit hitetlenkedve fogadtam, hogy ilyen magasságban még esőerdőt lehet találni, de a leírások nem hazudtak. A ösvény hol ritkább, hol sűrűbb növényzet között haladt. Utóbbi esetben az ösvény egészen elsötétült. Az egész Choquequiraóba vezető út mesébe illő volt. Már önmagában ezért az élményért megérte volna eljönni ide, még akkor is, ha az út végén semmi sem vár.

Selfie Choquequirao teraszaival
Amikor először megpillantottam a teraszokat
Choquequirao teraszaihoz vezető ösvény a szakadék szélén
Innen még egy 1-1,5 óra volt a teraszokig
Inka mezőgazdasági teraszok, Phaqchayoc szektor, ChoquequiraoInka mezőgazdasági teraszok, Phaqchayoc szektor, Choquequirao
Phaqchayoc szektor
Fából készült híd a köderdőben csordogáló patakon át
Fából készült híd a köderdőben

Choquequirao

Útközben találkoztam egy őrrel, akinél meg kellett vennem a belépőt. Nyolc után érkeztem meg az első irányjelző táblához. Choquequirao ugyanis akkora, hogy tizenkét szektorra van osztva, és közöttük táblák segítik az eligazodást. A közelebbi hegyoldalban van egy kisebb és egy nagyobb mezőgazdasági teraszokból álló terület. Ezek felett vannak épületek, a főtér a hegygerincen található, de a legfelső templomokhoz még ettől is magasabbra kell menni. A láma teraszok pedig a gerincen túl, a hegy túlsó oldalán helyezkednek el.

Mezőgazdasági teraszok

Az időjárás nem vett a kegyeibe. Teljesen be volt borulva, a fenti szektorok pedig felhőben voltak. Úgy gondoltam, ott úgysem látnék most semmit, ezért a teraszok felé vettem az irányt, bízva abban, hogy később kisüt a nap. Lemásztam a Phaqchayoc szektorba, a nagyobb teraszokhoz. Az ösvény egy szakaszon teljesen összeszűkült, mintha nem járna errefelé senki. Végül a teraszok tetejéhez érkeztem meg. Nem vagyok tériszonyos, de fentről nézve szédítő volt a mélység. A meredek lépcsőkön igencsak óvatosan lépkedtem lefelé, hogy elérjem a Casa de la caida de agua-t (a vízesés háza). Az egész Choquequiraoban az is nagyon tetszett, hogy szinte semelyik része nincs lezárva, szinte bárhova be és fel lehet menni. Így volt ez a házzal is. Még egy kicsit lentebb volt a Roca ceremonial, egy nagy lapos kő, ami, ahogy a neve is mutatja, szertartások helyszínéül szolgálhatott.

Inka mezőgazdasági teraszok, Phaqchayoc szektor, Choquequirao
A Phaqchayoc szektor teraszain
Inka mezőgazdasági teraszok, Phaqchayoc szektor, Choquequirao
Ijesztő mélység

Visszamásztam a teraszok tetejére, és elindultam a kisebbek felé. Egy néni adott útbaigazítást, aki az egyik itteni házban tevékenykedett, de csak remélni tudtam, hogy ez a szintén elhagyatott ösvény tényleg oda visz. Meglepetésemre nem kellett sokat gyalogolnom, hogy megérkezzek a Paraqtepata szektorba. Ha ez lehetséges, a teraszok itt még meredekebbek voltak, mint az előzőek. Ránézésre olyan 60-70 fokos lejtőre épültek. Elém tárult a Choquequirao alatti mélység és az egész Apurimac-völgy is.

Inka mezőgazdasági teraszok és lépcsők, Paraqtepata szektor, Choquequirao
Teraszok és inka lépcsők a Paraqtepata szektorban
Inka mezőgazdasági teraszok, Paraqtepata szektor, Choquequirao
Terasz, mellette a nagy semmi

Fontosabb épületek

A kifelé vezető ösvény megtalálása is okozott némi fejtörést, de miután meglett, elindultam felfelé, a Pikiwasi szektorhoz. Itt már elég magasan voltam ahhoz, hogy visszapillanthassak a túloldalon az ide vezető útra, és a távolban Marampata is látszott. Útközben elszórva lehetett találni épületeket, többek között a Wasi Kancha-t, a papok lakónegyedét.

Meredek hegyoldalban vezető út Marampatából
Itt látszik, hogy Marampatából mennyire meredek hegyoldalban vezetett ide az út
Apurimac-völgy panoráma Choquequiraoban
Apurimac-völgy panoráma

A városközpont

Továbbhaladva elérjük az Usnu-t, ami egy megcsonkított tetejű hegy. Erről a teljesen lapos területről elénk tárul Hawkaypata, a főtér a mellette álló házakkal, mögöttük pedig műhelyekkel (a legelső kép, lent pedig a műhelyek felől Usnu felé nézve). A főtér felépítése a többi inka szakrális helyhez hasonló. Erre a szent helyre egy nagy kapun át lehet csak bejutni, ami valószínűleg csak a magas rangú emberek kiváltsága volt. Találunk itt vízvezetéket is a hozzá tartozó medencékkel.

Egészen idáig egy teremtett lélekkel sem találkoztam. Amikor ideértem, itt találtam azt a négyfős társaságot, akikkel előző nap ugyanott ebédeltek Marampatában, ahol én táboroztam. Volt még rajtuk kívül egy pár és egy háromfős perui társaság. Mi ez a “tömeg”? Nem ezért jöttem ide. A peruiak ráadásul pont úgy ültek le a fűbe, hogy ne lehessen tőlük fényképezni. Azért végül csak sikerült, és a műhelyek között is elég jól elbolyongtam, ahova már tényleg senki nem jött.

Az uralkodói réteg házai, Hawkaypata, Choquequirao
Az uralkodói réteg házai

A főtéren még nem ér véget a túra. Innen mehetünk tovább az urin (alsó) és a hanan (felső) részhez, ahol további épületeket találunk. A legmagasabb ponton körülbelül 3200 méteres magasságban lehetünk.

Hurin templom, Choquequirao
Hurin templom
Hanan tér és templom, Choquequirao
Hanan tér és templom

Láma teraszok

Szintén a főtérről indul lefelé az ösvény a láma teraszokhoz. Ezek onnan kapták a nevüket, hogy a teraszok falában fehér kövekből lámákat raktak ki. A lefelé vezető út elég poros és meredek, aztán kivisz a teraszokra. Itt meg kell keresni, hogy melyik az a terasz, amelynek a túloldalán folytatódik az út egy kilátóponthoz, ahonnan messziről is megszemlélhetjük a lámákat. Ugye mondanom sem kell, hogy az itteni teraszok meredeksége semmiben sem különbözik a többiétől? Ez a szektor nekem egyébként önmagában több, mint egy órát vett igénybe. A felfelé úton egész sok emberrel találkoztam, akik lefelé tartottak. Mire visszaértem a főtérre, már késő délután volt, és ideje volt elindulni visszafelé.

Láma teraszok, Choquequirao
A láma teraszokról még ijesztőbb volt lenézni
Láma teraszok, Choquequirao
Láma teraszok
Fehér kőből kirakott lámafigura a terasz oldalában, Choquequirao
Fehér kőből kirakott lámafej
Láma teraszok, Choquequirao
Láma teraszok. Felfelé még egy ugyanekkora rész már nem fért a képre.

Már elmúlt a záróra, amikor találkoztam az őrrel, akitől reggel a jegyet vettem. Emlékezett rám, és mondta, hogy mivel a reggeli regisztrációm elmaradt, így kiléptetni sem kell, menjek nyugodtan tovább. Sok szerencsét kívánt, aztán elváltunk. Én pedig megnyugodhattam, hogy nem lesz semmi gond abból, hogy tovább maradtam, mint ameddig hivatalosan lehetett volna.

Sötétedésre pont visszaértem Marampatába. A hosszú nap után még muszáj volt a sötétben és a szélben venni egy gyors zuhanyt a hideg vízben. Utána már csak a vacsorát vártam, aztán irány a sátor “melege”.

A visszaút

A negyedik nap ismét könnyű volt. Nem kellett korán kelnem, hiszen csak annyit kellett gyalogolni, mint az első nap. Indulás előtt még rendezni kellett a számlát, ami egy kicsit szíven ütött. Pontosabban az egyik tétel, egy 2,5 literes víz, ami az egészben a legdrágább volt: 15 sol (1200 Ft). Ez volt az egyetlen víz, amit itt vettem a nagy napra, a többit víztisztító cseppekkel oldottam meg. Este a legelső táborhelyen kellett aludni (ahol nem adtak nekem enni). Nem is itt vertem sátrat, hanem az alatta 200 méterrel lévő másik helyen.

Az utolsó nap egy kicsit megint nehezebb volt. A turistabuszok 8-10 óra között érkeznek meg az ösvény elejéhez. Ezeket érdemes nem elszalasztani, ha haza akar jutni az ember. Mivel aznapra 1100 méter emelkedő volt, ezt az jelentette, hogy öt órakor el kellett indulni. Egy órán át fejlámpával haladtam. Az idő most sem volt kegyes, be volt borulva, és ahogy egyre magasabbra értem, időnként a felhőkben kellett gyalogolni. Útközben újra találkoztam a korábban már említett négyfős társasággal.

Ködös út meredek hegyoldalban
Visszafelé kissé zordabb időjárással kezdődött a nap

Turistabusszal Cuscóba

Pontban kilenckor megérkeztem a kiindulópontra. Itt kellett várni, mert az első taxi tele lett (egy kombi autó 7, azaz hét utassal). Jött egy mikrobusz, ami egyenesen Cuscóig ment. Nagyszerű! Azt is sikerült megbeszélni a sofőrrel, hogy útközben beugrunk a hostelbe a maradék holmimért, és hogy visszaadjam a kempingfelszerelést. Innen már csak 200 métert kellett visszaszaladnom a személyimért, amit letétben hagytam ott. Útközben megálltunk még egyszer mangófagyit enni. Ez leginkább fagyasztott mangólére hasonlított, de abban biztosan lehettünk, hogy a gyümölcsön kívül más nem volt benne. Végül délután visszaértünk Cuscóba.

A valósághoz hozzá tartozik, hogy itt is, mint minden kicsit is nehezebb túrán, igénybe lehet venni lovak segítségét. Ezek, mint ahogy a Szivárvány-hegynél is írtam, nagyon nagy port vernek, amit szerencsétlen gyalogosok kapnak. Kiderült, hogy a franciák, akiknek a buszával jöttünk az elején, hat sátorral és teherhordókkal jöttek. Valahogy az első napon kicsi, egynapos hátizsákokkal mégis csak este hétre értek oda Santa Rosába (ahova én háromkor).

Lovak és a felvert por a Choquequiraóba vezető úton
Lovakkal jönnek Choquequirao felől
Lovak és a felvert por a Choquequiraóba vezető úton
A lovak által felvert port mindig azok kapják, akik veszik a fáradságot, hogy gyalogoljanak

Számvetés

A végére egy kis statisztika: 5 nap alatt 60 megtett km, 8600 m szint (fel és le) és kb. 12000 kcal elégetett kalória. Utóbbi leginkább becslésen alapuló érték az Endomondo mérései alapján, de lehet több is, mert a völgyben elvesztette a GPS-jelet, és egyes szakaszok kimaradtak a mérésből.

Choquequirao volt az utolsó Cusco környékén tett kalandom. Még két napot töltöttem a városban, aztán ideje volt Arequipa felé venni az irányt. Az itt eltöltött majdnem hét hét alatt Cusco egészen a szívemhez nőtt. Egy kicsit már kezdtem otthon érezni magam. Az utolsó este sétáltam még egyet a kivilágított Plaza de Armason, mintegy búcsúzóul. Nem tagadom, egy kicsit szomorú voltam.

2 Thoughts to “Choquequirao, az inkák rejtett gyöngyszeme”

  1. Paracord

    Nagyon érdekes volt! Köszi a posztot!

  2. Sünmalac

    Ne zavartasd magad a képben őgyelgő turistáktól, manapság már rengeteg amatőr szintre belőtt képszerkesztő (pl Photoshop elements) simán kirobbantja őket onnan, mintha ott se lettek volna soha.

    Én Indiában komplett erődöket tettem turistamentessé fél óra munkával, bármiféle előképzettség nélkül.

Leave a Comment