Hajóval az Amazonason I.

Utazás az Amazonas barna vizén egy teherhajó fedélzetén. A hajón töltött két nap és két éjszaka után érhető el Iquitos, a perui esőerdő közepén. Ez a nyüzsgő város a legnagyobb azok közül, amik nem is közelíthetők meg szárazföldi úton. Egyik látványossága a tőszomszédságában lévő Belén úszó falu a cölöpökre épített házaival és egzotikus piacával.

Ahol az út véget ér

Peru területének több mint a felét az amazóniai esőerdő teszi ki. A közlekedés meglehetősen nehézkes errefelé. Az utak a dzsungel szélén véget érnek. Az északi esőerdei területekre hajóval vagy repülővel lehet eljutni.

Esőerdő a Marañon folyón partján
Esőerdő a Marañon folyón partján

Chachapoyasból Yurimaguas felé vettem az irányt. Pucallpán kívül ez a másik város, ahol kénytelen az ember hajóra szállni, ha el akar jutni Iquitosba. Eddigre már kiderítettem, hogy arrafelé rendes buszok sem járnak. A colectivo-terminál már ismerős helyszín volt, ahol megvettem a jegyem a hajnali mikrobuszra. Közvetlen járat négy órakor indult volna, de helyette inkább a hatórai indulást választottam Tarapotóig. A jegyet két nappal előre megvettem, így még tudtam válogatni az ülőhelyek között. Mivel tisztában voltam vele, hogy egy ilyen kis Toyota mikrobuszon mennyire nincs hely, egy különálló ülést választottam a jobb oldalon.

A hely rendben is volt, de az utazóközönség hagyott némi kívánnivalót maga után. Már elhelyezkedtem, amikor felszállt egy idős asszony meglehetősen koszos ruhában. A vele felszálló szag egyértelműen jelezte, hogy, hadilábon állt a tisztálkodással. A helyzetet nehezítette, hogy időnként előrébb csúszott, és az ülésem támlájába kapaszkodott. Ilyenkor a kellemetlen szag csak fokozódott. Sajnos nem is utazott egyedül. Volt vele egy fiatalabb férfi is, akinek hiányos és ápolatlan fogazata adott magyarázatot erős szájszagára.

Helyi járatként használt mikrobusz
Az esőerdőben az ilyen mikrobuszok számítanak a legnagyobb tömegközlekedési eszköznek

Yurimaguas, az utolsó település

Ők szerencsére félúton leszálltak. Itt egy hosszabb pihenőt is tartottunk, hogy meg tudjunk ebédelni. Mivel ezek a megállók elég kiszámíthatatlanok, én inkább mindig előre készülök valamilyen ennivalóval. Az út hátralévő részében több említésre méltó dolog nem történt. Tarapotóba a menetrendnek megfelelően pontosan 10 óra múlva érkeztünk meg. Leszálltam, és elkezdtem kérdezősködni, hogy mikor és honnan indul a következő colectivo tovább Yurimaguas felé. Szerencsém volt, mert az első, amit találtam, pont oda indult, és már pakolták a tetőcsomagtartóra a csomagokat. Ez a mikrobusz teljesen tele volt. Még a pótüléseket is lenyitották, így négyen kerültünk egymás mellé egy sorban, aztán a járműből se ki, se be. A test-test kontaktus elkerülhetetlen volt.

Tarapotóból Yurimaguasba elég kacskaringós út vezet. A szerpentinek között viszont a legszebb esőerdei tájat láttam. Lassan nyugovóra tért a nap is, és mire újabb 2,5 órával később megérkeztem Yurimaguasba, teljesen besötétedett. Indultam volna a hostel felé, amikor egy nagydarab férfi kérdezősködni kezdett, hogy van-e szállásom. Először azt hittem, csak egy nyomulós tuktukos, de hamar kiderült, hogy a hostel tulajdonosa, Wilson volt. Tudta, hogy mikor érkezhetek, ezért kijött elém a buszhoz! Nem is volt nehéz kiszúrnia a tömegből, mivel én voltam az egyetlen gringó a buszon. Mondta, hogy másnap nem megy hajó, utána viszont valószínűleg igen. Ez pont jó volt nekem. Azt gondoltam, legalább tudok egy napot pihenni a fárasztó utazás előtt.

A teherhajón

Reggel kilenckor ébredtem. Wilson azzal fogadott, hogy délben mégis indul egy hajó, az Eduardo társaságé. Az Interneten sokat lehet olvasni a hajóútról, és mindenki ezt tartja a legjobbnak, de Wilson szerint nem is nagyon közlekedik már más. Ezek szerint mégsem volt muszáj egy napot várnom, de gyorsan kellett dönteni és összepakolni. Ő már tudta, hogy megy ez, ennek köszönhető, hogy tartott a hostelben ötliteres ásványvizet és függőágyat is. Mindkettőt vettem tőle, ami valószínűleg nem a legolcsóbb lehetőség volt, de az biztos, hogy a leggyorsabb. Hívott nekem egy tuktukot is, ami késett, úgyhogy már kezdtem aggódni. Kiderült, hogy a kikötőt, ami korábban egy kőhajításra volt a hosteltől, áthelyezték a városon kívülre. Egy fél óra alatt értünk oda.

Tuk-tukkal a teherhajó felé vezető úton
Tuk-tukkal a teherhajó felé

A kikötőben rögtön megjelent egy fickó, felkapta a csomagjaimat, és meg sem álltunk az Eduardo X fedélzetéig. A narancssárga láthatósági mellénye miatt azt gondoltam, hogy vagy a hajó, vagy a kikötő személyzetéhez tartozik. Ez valószínűleg így is volt, de miután a függőágyat is felkötötte nekem, tartotta a markát. Egy ilyen teherhajón az alsó szintet a motor és a szállítmány foglalja el. A középső szinten utaznak a helyiek, ahova olcsóbb a jegy, de hangosabb a motor, és sokkal többen vannak. Mondjuk azt, hogy ez a másodosztály. Ide most még egy nagy halom tojás is került. A külföldiek az előzőek miatt általában a felső szintre váltanak jegyet, ahogy én is tettem. Itt vannak kabinok is, de amikor megérkeztem, az egész fedélzet teljesen kihalt volt. Mindössze egy másik függőágyat találtam, de annak a gazdája is valahol máshol volt.

Teherhajókat rakodnak Yurimaguas kikötőjében
Teherhajók Yurimaguas kikötőjében

Az indulásra várva

Ezekről a teherhajókról a legfontosabb, amit tudni kell, hogy nincs menetrend. Egy hajó akkor indul el, amikor megtelik áruval, és a kapitány úgy dönt, hogy kihajózik. Délben természetesen nem indultunk el. Amikor megkérdeztem, már valamikor kettő és három közöttre mondta az indulást. Közben érkezett egy német lány, majd egy idősödő, szintén német férfi is. Nagyon örültem, hogy nem leszek teljesen egyedül két napon és két éjszakán keresztül. Hamarosan elkezdett szakadni az eső.

A Függőágyaink a teherhajó felső fedélzetén.
A Függőágyaink a teherhajó felső fedélzetén. Ez itt az első osztály.

Délután háromkor végre megmozdult a hajó. Az indulásunk megriasztott néhány rózsaszín amazonasi folyamidelfint, amik a hajó mellett úsztak biztonságosabb vizekre. Örömünk nem tartott sokáig, mert a hajó csak átállt a kikötőben a beton móló mellé, hogy itt egy darusautóval folytathassák a rakodást. Fél ötkor végül tényleg elindultunk, nekem azonban egy szavam sem lehet. Várakozás közben feljött hozzánk a középső szintről egy kolumbiai srác, aki nem volt ennyire szerencsés. Előző nap szállt fel a hajóra, és egy napon keresztül hallgatta, hogy most már hamarosan elindulnak. Kétségbe esni ekkor sem kell, a kikötőben van egy néhány asztal, ahol főtt ételt és gyümölcsleveket árulnak a helyi nők.

Lassú haladás

A hajó komótosan úszott lefelé a folyón. A parton néha feltűnt egy-egy fából készült épület vagy inkább csak menedék. Ez jelezte, hogy az esőerdőnek még ezen az elzárt részén is élnek emberek. Fél hat előtt megkaptuk a vacsoránkat is, ami csirkemell volt rizzsel, egy szem krumplival és egy kevés répával. Itt minden étkezés elég korai időpontra volt ütemezve. A konyha a középső szinten volt, ami elé egy asztalt is raktak, de ide leginkább csak a személyzet ült le, viszont a következő zuhé engem is lezavart, mert ez a részt legalább ponyva védte. Ők a vacsorához innivalót is kaptak, amiből meg is kínáltak.

Az Amazonas a teherhajó felső fedélzetéről nézve
Ez már az Amazonas, a teherhajó felső fedélzetéről nézve
Lakóházak az amazóniai esőerdőben
Lakóházak az esőerdőben

Később elállt az eső, és egy kevés fény is átszivárgott a felhők között. A napnyugtát ugyan a felhők miatt nem láthattuk, viszont a táj egészen szürreálissá vált. Mintha egy festmény vásznára léptünk volna. A vörösesbarna víz felett a felhők kék, szürkéslila és rózsaszín árnyalatok között váltakoztak. Hamarosan besötétedett, és mivel jobb dolgunk nem volt, elmentünk aludni. A sok eső miatt az éjszaka kifejezetten hűvös volt, amire egyáltalán nem számítottam.

Szürreális barna és lila színek a felhős naplementében a Marañon folyón
Szürreális színek a felhős naplementében a Marañon folyón
Szürreális barna és lila színek a felhős naplementében a Marañon folyón
Szürreális színek a felhős naplementében a Marañon folyón

Éjszakai kikötők

Az ilyen teherhajók folyamatosan haladnak, és akkor kötnek ki, amikor egy lakott településhez érnek. Az első nagyobb megálló Lagunas volt. Sokan itt szállnak le vagy fel, mivel innen közelíthető meg a Pacaya-Samiria Természetvédelmi Rezervátum nyugati széle. A Marañon és az Ucayali folyók által közrezárt háromszög alakú park 20800 km2, de még mindig csak Peru második legnagyobb védelem alatt álló területe. 94 közösségben 42000-nél is több ember él a rezervátum területén. Az Amazonast a két folyó találkozása után hívják Amazonasnak. Lagunas az egyik legnépszerűbb hely, ahol többnapos esőerdei utakra lehet befizetni.

Hajnali negyed ötkor kötöttünk ki, és szinte pontosan egy órával később indultunk tovább. Az ilyen megállók alkalmával a helyi emberek feljönnek a hajóra, hogy mindenféle dolgot, leginkább gyümölcsöket és egyéb élelmiszert adjanak el az utasoknak. Én minderről megpróbáltam egyáltalán nem tudomást venni, és a lehető legtöbbet aludni, már amennyire a motorzúgás, a világítás és a függőágyban alvás ezt egyáltalán lehetővé tette. Itt jegyezném meg, hogy egy függőágy nagyon menőnek tűnik, és egy tengerparti semmittevésre a pálmafák árnyékában tényleg tökéletes, ám alvásra már annál kevésbé. Nincs olyan pozíció, amiben az ember ne lenne valamilyen irányban kiflibe hajtva. Amikor hetekkel később valaki kérdésére szemléltettem, hogy milyen lehet benne hason aludni, nagy nevetés lett a vége.

Lába kelt a cipőmnek

Lagunas után nem sokkal megszólalt a reggelit jelző csengő. Kikászálódtam a függőágyból, és lementem a középső fedélzetre. Azaz csak mentem volna, ha a cipőm még mindig ott lett volna a függőágyam alatt, ahova este tettem. Miután átkutattuk a cuccokat, megnéztük a szemeteseket is, és sehol nem volt, szóltam a kapitánynak. Elég kínos volt, amikor mindenkivel kipakoltatta a holmiját. Ez persze csak egy futólagos ellenőrzésre volt jó, és nem is lett meg, de nem is gondoltam, hogy a cipőm még a hajón van. Valaki Lagunasban emelhette el. Egy biztos, háromkor még megvolt, hétkor meg már nem. Egyébként ki volt már szakadva, meg voltak számolva a napjai, és hamarosan úgyis kidobtam volna. Aki elvitte, nyilván nem ért rá vizsgálódni. Ami jobban zavart, hogy mégis itt kell majd időt tölteni vele, no meg a váratlan kiadásnak sem örültem. Ja, a reggeli egyébként egy gyümölcslevesre hasonlító helyi étel volt két apró cipóval.

Falvak a dzsungel mélyén

Reggel még kétszer kikötöttünk. Az első alkalommal elég sok, cölöpökön álló ház sorakozott a parton. A második településen egy egészen nagy területen voltak a fák eltüntetve, és a helyén szabadon hagytak egy füves teret. A házak szintén cölöpökre épültek, de sokkal alacsonyabban voltak, mint az előző helyen. A parton az agyagos talajba ásott lépcsőkön kívül már fából készült lépcsők is láttam.

Kikötés az egyik esőerdei településen
Kikötés az egyik esőerdei településen

Délutánra végre a nap is kisütött, és lehetőségünk nyílt megtapasztalni az egyenlítői napsütés erejét. A nap többi része eléggé eseménytelenül telt, és kezdett unalmassá válni. A partot borító sűrű növényzet és a néha ezek között feltűnő egy-két faház sem volt már igazán érdekes. Izgalmasabb perceket csak a naplemente előtt a hajó körül felbukkanó delfinek jelentettek. Ennél a kikötésnél egy csomó új utas is felszállt, aminek egyáltalán nem örültem. Mindegyik feljárkált a felső fedélzetre, nekem pedig egytől egyik mind gyanús volt. A legjobb, hogy az egyik a függőágyát is hozta, és persze, hogy jó perui szokás szerint a telefonján nézett mindenfélét jó hangosan.

Település a dzsunel közepén
Település a dzsunel közepén. Meglepő módon nem csak indián törzsek élnek itt.

Nauta, az utolsó megálló

Harmadnap hajnalban az ég vörösbe fordult, aztán a napsütés hamarosan ismét teljes gőzre kapcsolt. Negyed ötkor értünk Nautába. Ez az utolsó város a Marañon partján, és szintén népszerű hely, mivel a Pacaya-Samiria keleti része innen érhető el. Nautától 15 km-re a Marañon találkozik az Ucayalival, és attól a ponttól kezdve hivatalosan is az Amazonason hajóztunk. Nautától már van út Iquitosba, és sokan itt le is szállnak, hogy az út hátralévő részét busszal tegyék meg, megspórolva ezzel egy pár órát. Én is gondoltam erre előző nap, de miután a kormányossal megbeszéltem a várható érkezési időket, inkább maradtam a hajón. Örültem is, hogy hajnalban nem kellett kapkodni a pakolással.

Naplemente a Marañon folyón
Naplemente a Marañon folyón
Lakóházak az amazóniai esőerdőben
Lakóházak az esőerdőben

Érkezés Iquitosba

Iquitosig már tényleg semmi említésre méltó nem történt. Délután egykor (két órával korábban a tervezettnél) kikötöttünk, ahol egy csónakkal kivittek a partra. A belváros még elég messze volt, de segítőkész “majd én viszem a hátizsákot” emberből és tuktukosból nem volt hiány. Persze azt is mindenki pontosan tudta, hogy hol és mennyiért lehet jegyet venni a következő hajóra Leticia felé, de mint később kiderült, elég nagy hiba lett volna bedőlni nekik. Az egyik tuktukossal megegyeztünk, hogy olcsón bevisz minket a városba.

Mivel előre sosem lehet tudni, hogy mikor mennek a hajók, nekem pedig pont szerencsém volt, nyolc teljes napom volt odaérni Leticiába. Erről a bő egy hétről fog szólni a következő bejegyzés.

6 Thoughts to “Hajóval az Amazonason I.”

  1. Könyveslány

    Szia! Ez eléggé érdekes volt. Egy hosszabb novellára is elég lenne posztonként, ha bővebben megfogalmaznád. Nem gondoltál még rá?

  2. Kelly és a szexi dög

    klassz, elég komolyan nyomod!

  3. .Gordon Gekko.

    a túra szuper de csinálj inkkább videókat mert írni nem tudsz

  4. Könyveslány

    @.Gordon Gekko.: Ezt ne jelenteném ki egyértelműen. Pusztán leírta a történteket és ez terjedelménél fogva nem irodalmi kategória. Ha belemegy a táj- és szereplők leírásába, párbeszédekbe, még mindig olvasnánk 🙂 Viszont érdekesen vegyíti a történtek leírását és a kapcsolódó információkat.

  5. Inka Kék Túra

    @.Gordon Gekko.: Köszönöm az építő jellegű hozzászólást! 🙂 Egyelőre még nem jutottam el odáig, hogy videókat sikerüljön megvágni, de visszanézve egy néhányat kijelenthetem, hogy videózni sem tudok.
    Egyébként a Facebookra már került fel egy néhány, amit a telefonommal csináltam, és egy néhány album is. Azt nem tudom, mikor jönnek majd a többi videó, ami már szépen meg lesz vágva.

  6. Inka Kék Túra

    @Könyveslány: Köszönöm szépen! Valami ilyesmi lenne a cél: leírni, hogy eljutottam A-ból B-be elég unalmas lenne, ezért igyekszem érdekességeket is beleírni. Ez a bejegyzés egyébként pont olyan, amibe kevesebb ilyen került.
    Azt még nem tudom megmondani, hogy mi lesz a blog után. 🙂

Leave a Comment