Ciudad Perdida, az Elveszett Város

Kolumbia karibi tengerpartjaitól indul a Sierra Nevada de Santa Marta. A hegyvonulat köderdőiben, a lejtős hegyoldalakon élt egykor a tayrona nép. Itt építettek lenyűgöző városokat, amelyek maradványait ma fárasztó túrával lehet megközelíteni. Leszármazottaik segítenek megismerni máig élő szokásaikat.

Cartanega után folytattam utamat tovább északkelet felé a karibi tengerparton. Mindössze háromórás buszozással érhető el Santa Marta, amely a közelben lévő Tayrona Nemzeti Park és az Elveszett Város miatt kedvelt célpont.

Az Andok vonulatai idáig már nem érnek el. Tőle függetlenül emelkedik ki szinte közvetlenül a tengerből a Sierra Nevada de Santa Marta hegység. A tenger közelsége és a hegyvidéki éghajlat sejtelmes köderdők kialakulását tette lehetővé. A hegyek között, a sűrű erdőben talált otthonra a tayrona nép, és a terület ma is leszármazottaik territóriuma. Itt találtak rá 1972-ben a Ciudad Perdidára, azaz az Elveszett Városra. Azt mondják, ez az ősi város Kolumbiának olyan, mint Perunak Machu Picchu. Sőt olyan véleményt is hallottam, hogy még attól is nagyobb élmény.

Ciudad Perdida, az Elveszett Város központi része
Ciudad Perdida központi része

A várost 800 körül alapíthatták, évszázadokkal megelőzve az inkákat. Eredeti neve Teyuna volt. A területet a mai napig a tayronák leszármazottai, kogik, wiwák, arhuacók (wintukuák) és kankuamók népesítik be, és életüket a sokszáz éves hagyományokat követve élik.

Ebből már megint gyaloglás lesz

Ciudad Perdida Choquequiróhoz hasonlóan szintén csak gyalogosan közelíthető meg. Mivel a terület az őslakosok fennhatósága alá tartozik, utóbbival ellentétben kizárólag szervezett út keretein belül lehet eljutni oda. A legrövidebb túra négy napig tart, de lehet öt vagy hat nap alatt is teljesíteni. Már az ötnaposon is sok egyébként a semmittevés a dzsungelben, így szerintem ezek elég unalmasak lehetnek.

Szóval nem volt mit tenni, keresni kellett egy utazási irodát, ahol be lehet fizetni egy szervezett útra. A hostelben a recepciós Sandra ajánlott is egyet, és garantálta, hogy ez a legolcsóbb opció. Az ilyen állításokat én azért szeretem leellenőrizni, de most történetesen igaza volt, úgyhogy nála fizettem be. A wiwáknak egyébként van saját utazási irodájuk, és mivel sokaknak vonzó lehet, hogy helyi vezetőkkel menjenek, az áraik is alkalmazkodtak ehhez.

Első nap

Az utazás egy terepjáróban kezdődött, amivel hamarosan elhagytuk Santa Martát. Már majdnem dél volt, amikor megérkeztünk az ellenőrző ponthoz, ahol fegyveres katonák vigyáztak a rendre. Ezt elhagyva már vörös agyagos úton haladtunk tovább a köderdőben, ami hamarosan emelkedni is kezdett. Egy ideig még zötykölődtünk, és közben csodáltuk a sűrű lombkoronát. Fél kettő körül kezdtük meg a gyaloglást. Nem kellett sokáig mennünk, máris megérkeztünk az első patakhoz. Ebben még csak annyi víz volt, hogy a köveken óvatosan egyensúlyozva át lehetett kelni száraz lábbal.

Köderdő a Sierra Nevada de Santa Marta hegységben
Köderdő a Sierra Nevada de Santa Marta hegységben

Hamarosan beborult, aminek először örültünk, mert egyébként igen meleg volt. Örömünk csak addig tartott, amíg el nem kezdett szakadni az eső. Egy idő után megunta és elállt, de addigra már mindegy volt, az agyagos talaj teljesen felázott. Ilyen terepen kellett leereszkedni a következő patakátkelésig. Közben megérthettük, miért hívják ezeket az erdőket köderdőnek. Így érkeztünk meg az első szálláshelyünkre.

A szálláson fából eszkábált emeletes ágyak voltak sűrű sorokban egy elég nagy… helyen. Teremnek nem lehet nevezni, mivel falai nem voltak, csak tető az eső ellen. Az ágyak fölé szúnyoghálók voltak rögzítve.

Szálláshely Cuidad Perdida, az Elveszett Város felé vezető úton
Szálláshely az első éjszakára

Volt egy másik fedett rész néhány nagy asztallal, ami az “ebédlő” volt. Némi pihenés után az összes csapat itt gyülekezett, hogy megkapjuk a jól megérdemelt vacsorát. Túravezetőnk közben a múltról mesélt. Eleinte csak néhány farmer telepedett le errefelé. A kolumbiai kormány be akarta népesíteni a környéket, ezért támogatta őket. Növényeket és állatokat kaptak, hogy el tudjanak indulni gazdálkodó életükön. Nem kellett sok idő, hogy ezek az emberek rájöjjenek: a koka sokkal jövedelmezőbb, mint a hagyományos földművelés, és hamar át is álltak a kokacserje termesztésére. Igen, utunk az Elveszett Városba az egykori kokaföldeken vitt keresztül.

A vacsora után kivártuk a sorunkat, hogy lezuhanyozhassunk a jéghideg vízben, aztán korán eltettük magunkat másnapra.

Második nap

Reggel fél hatkor végre tiszta ég köszöntött. Mire elindultunk, már teljes erővel sütött a nap, pedig még csak fél nyolc volt. Ez persze nem volt elég ahhoz, hogy a sarat felszárítsa. Sokszor többször tíz méteren keresztül kellett az út mellett haladni, hogy ne süllyedjünk el. Közben egymás után jöttek a patakok is.

Hamarosan találkoztunk az első kogikkal, akik szemben jöttek. Fehér ruhát viseltek. A férfiak szandálban voltak, a nők viszont mezítláb. Hitük szerint mindig közvetlen kapcsolatban kell maradjanak a természettel, hogy megőrizzék termékenységüket, ezért nem hordhatnak lábbelit, mindegy, hogy kő jön vagy sár.

Kogik és wiwák

Errefelé a fent említett négy törzs közül kettővel lehet találkozni, kogikkal és wiwákkal. Mindannyian fehérbe öltözködnek, ám a kogik ruhája sokkal koszosabb. Ez azért van, mert nagyon sokat dolgoznak a földjeiken, és közben elkerülhetetlenül bepiszkítják a ruházatukat. Nem tudom, hogy a wiwák hogyan maradnak tisztábbak, azt ugyanis nem gondolnám, hogy ők lustábbak lennének vagy kevesebbet dolgoznának, mint a többiek. A kogik egyébként sokkal szégyellősebbek is, nem szívesen engednek idegeneknek bepillantást az életükbe.

Hamarosan elhaladtunk az első falu mellett is. A látszólag összevissza felépített kör alakú házakat egy szögesdrót kerítés választotta el az úttól. A házak fala egy fa vázra épült, és a falakat kövekkel és agyaggal töltötték fel. A tető levelekből készült. A füst ezen keresztül kémény nélkül távozott, ami távol tartotta a rovarokat, amik egyébként tönkretették volna a tetőt.

Ebéd előtt korán érkeztünk a táborhelyre, ami egy patak mellett volt. Volt idő arra, hogy lehűtsük magunkat a hideg vízben. Kora délután azonban ismét elkezdtek gyülekezni a felhők, és arra sem kellett sokat várni, hogy elkezdjen esni az eső.

Ez nem lehet száraz lábbal megúszni

Elérkeztünk az út legizgalmasabb részéhez. Ismét egy patak következett, vagy talán inkább egy kisebb folyó, mivel ezen már nem lehetett köveken átkelni. Cipővel a kézben, térdig gázolva a vízben lehetett csak átjutni a túlsó partra. Miután átértünk, következett egy szakasz, ahol a meredek partfalon kellett hol a vízzel párhuzamosan haladni, hol pedig mászni egyre magasabbra. Végül a többi csoport előtt érkeztünk meg a második szálláshelyünkre, ahol kezdhettünk szárítkozni.

Este ismét történeteket hallgattunk. Megtudtuk, hogy a kokatermesztés egyáltalán nem újkeletű dolog errefelé sem. Úgy látszik, ez a cserje minden dél-amerikai nép életének szerves részét képezte. A tayronák is használták a mindennapi életben és a szertartásaik során is. Leszármazottaik különleges kiváltságokat élveznek. Bár a kokatermesztés ma már illegális, ők felmentést kaptak ez alól. A mindennapos életükhöz szükséges mennyiséget, de csakis annyit, megtermelhetik maguknak.

Azon kívül, hogy a nőknek mindig mezítláb kell járni, a nehéz fizikai munka is rájuk marad. A férfiak tradicionálisan nem segítenek nekik ebben. Ehelyett az ő kiváltságuk a kokalevelek rágcsálása és a ceremóniákon való részvétel. A ceremóniákat a mamo vezeti, akit a kerek fejfedőről lehet felismerni. Ő a sámán, akit hatéves korában választanak ki, és ennek megfelelő neveltetést kap. A ceremóniák a falu közepén lévő házban zajlanak, ami ugyanolyan, mint a többi, csak egy kicsit nagyobb. Ide a nők be sem tehetik a lábukat.

Harmadik nap

Eljött a nagy nap, az Elveszett Város bejárása. Az előző esti táborhely már egészen közel volt a romokhoz. Nem sokat kellett tovább gyalogolni a patakot követve, majd újra átkelni rajta, hogy elkezdődhessen a romokhoz vezető, végtelennek tűnő lépcsősor megmászása.

Húszperces lépcsőzés után megnyíltak a fák, és egy kövezett tisztáson találtunk magunkat. Az első kör alakú házak maradványai is láthatók voltak. A tisztásról újabb lépcsősorok és egyszemélyes járdák indultak több irányban.

A többi csoportot elkerülve jobbra indultunk el az egyik járdán. Hamarosan egy újabb térre értünk, ahol újabb házak álltak egykor. Volt itt egy kőlap is, amin a magokat őrölték régen. Ilyenből később többet is láttunk. A dzsungel újból ritkult egy kicsit, és beláthattuk az előttünk álló emelkedőt. A házak maradványai mögött egy újabb lépcsősor indult felfelé, amit meghagytak úgy, ahogy a növényzet visszahódította magának az évek alatt.

Itt ma is élnek emberek

Folytattuk utunkat felfelé. Itt két olyan házat láttunk, mint előző nap lent a faluban. A tetőn sűrűn átszűrődő füst mutatta, hogy ez a két ház szintén használatban van. Az esőerdő mélyén, a többszáz éves városban ma is élnek emberek, és nem hagyják, hogy a civilizáció betörjön az életükbe. A két ház mellett egy ábra mutatta, hogyan temették halottaikat a házaik alá a tayrona emberek.

A következő állomás Teyuna központi része volt. Több nagy ovális terasz volt egymás mellett lépcsőzetes elrendezésben. A rendet felfegyverzett katonák őrizték. Itt kaptunk egy kis szabadidőt, hogy mindenki kedvére bóklászhasson a romok között. A teraszokat határoló falak szélén sorban álltak a malomkövek.

A teraszok végében egy újabb lépcsősor indult lefelé, ami a többinél háromszor szélesebb volt: a királynő lépcsője. Lementünk rajta, hogy újra elveszhessünk a dzsungelben. Találtunk egy vízesést is, valamint egy nagy kőtömböt, ami tele volt vésve. Állítólag a várost átszövő úthálózat térképe. Felmásztunk még egy tisztásra egy másik térképhez. Itt is voltak katonák. Végül egy újabb lépcsősoron ereszkedtünk le, aminek az aljában egyszer csak a kiindulópontunkon találtuk magunkat.

Leereszkedtünk a végtelen lépcsősoron, át a patakon a táborhelyig. Az ebéd elfogyasztása után még aznap megkezdtük utunkat visszafelé. A délutáni zuhét ma sem kerülhettük el, és én már nem is fáradtam az esőkabáttal. A szállásunk ott volt, ahol előző nap csobbantunk egyet a patakban.

Helyi népszokások

Utolsó esténken a poporo fontosságáról tanultunk. Ez az eszköz két részből áll. Az egyik rész egy kis edény, ami egy ottani tökféléből készül (olyan, mint a lopótök, csak kisebb). Ebben tárolják a lime-ot. A másik rész egy pálca, amit arra használnak, hogy a kokalevelek rágcsálása közben a lime-ot a szájukban szétkenjék. A művelet közben a szájban egy keverék alakul ki, amit viszont az edény nyakára kennek, ami ott megszilárdul. A mindennapos használat során az egymásra rakódó rétegekből egy korong alakul ki. Amikor ez eléri a megfelelő méretet, leveszik az edény nyakáról. A sámán egy ceremónia során a korongból megjósolja a tulajdonosa jövőjét.

Kogi férfiak szertartás közben a poporóval
Kogi férfiak szertartás közben a poporóval. Forrás: Pinterest

Negyedik nap

Az utolsó nap a hazaútról szólt. Ismerős út, ismerős sár. Semmi különleges nem történt.

Ösvény a köderdőben
A visszaút

A délutáni eső már a terepjáróban ért minket, így az elázást megúsztuk. Nem úgy Santa Marta. Már visszaértem a hostelbe, amikor az úttesten elkezdett folyni a víz. A vízszint hamarosan elérte a járdaszegélyt, de nem érte be ennyivel. Elöntötte a járdát is, és egy rövid idő múlva a házak küszöbét kezdte nyaldosni. A hostelen elkezdett keresztülfolyni a víz. Az udvarról az épületen át az utcára. Amikor végre lecsendesedett, az ár olyan gyorsan el is ment, mint ahogy jött. A négynapos túra levezetéseként segítettünk Sandrának kitakarítani a hostelt.

Santa Marta utcáján hömpölygő víz a heves esőzés után
Santa Marta utcáján hömpölygő víz a heves esőzés után

3 Thoughts to “Ciudad Perdida, az Elveszett Város”

  1. Nem lehet már fenn aludni? Anno két éjszakát voltunk a romok között…

  2. Jutocsa

    lime – mészkőpor

  3. Inka Kék Túra

    @Hungarian Geographic: Ebben nem vagyok biztos, de szerintem nem. Most is vannak öt- és hatnapos opciók, de most gyorsan átfutva az egyiket abban sincs a romok között alvás.

Leave a Comment