Santa Marta és a Tayrona Nemzeti Park

Santa Martába egyvalami miatt jön az ember: ez a legnagyobb város a közelben lévő Tayrona Nemzeti Park mellett, ami Kolumbia kettes számú célpontja. Bár fürdeni nem sok helyen lehet, mégis érdemes több napot is a parkban tölteni a festői partokon. Nem szabad megfeledkeznünk azonban Simón Bolívarról sem, aki Santa Martában hajtotta fejét végső nyugalomra. A búvárkodás szerelmeseinek pedig a 15 percnyire található Tagangát érdemes felkeresni.

Santa Marta

Santa Martának nincs akkora jelentősége, mint Cartagenának. Igazából még csak igazi történelmi belvárosa sincs. Az utcákon egy-két emelet magas épületek sorakoznak. Van viszont valami, ami Cartagenában is: a Museo del Oro aranymúzeum, ahová az első utam vezetett.

Tayrona tengerpartja Castilletes mellett
Tayrona tengerpartja Castilletes mellett

Ahogy az Elveszett Városnál írtam, a terület a tayrona nép fennhatósága alatt állt. Építészeti stílusuk jól látható a megmaradt épületeken. A múzeumban kiállított aranytárgyakon keresztül hitüket is jobban megismerhetjük. Mint minden természeti népnél, náluk is észrevehető az állatvilág fontos szerepe. Gondosan megmunkált alkotásaikon láthatunk madarat, aligátort, jaguárt, kígyót, és olyan természetfeletti lényeket, amiket ezekből az állatokból valamint emberekből “kombináltak” össze. Az egyik ilyen egy béka testű, jaguárfejű és kígyófarkú lény. Nagyon nagy erőt tulajdonítottak a denevéreknek, mivel ezek olyan teremtmények, amik a sötétben is kiválóan tájékozódnak, valamint tudnak repülni is. Magától értetődő, hogy ilyen képességgel csak természetfeletti lények bírnak. Alkotásaikon felismerhető, hogy milyen denevéreket ábrázoltak, ugyanis a csak egy adott családra jellemző orrot mindig hűen ábrázolták. Ebbe a családba tartoznak a vérszopó denevérek is, ami még nagyobb bizonysága annak a természetfeletti erőnek, amit ezeknek az állatoknak tulajdonítottak.

Denevéremberré átalakult sámánt ábrázoló muiszka (csibcsa) aranytárgy
Denevéremberré átalakult sámánt ábrázoló muiszka (csibcsa) aranytárgy

Az emberi és isteni világ között a sámánok teremtették meg a kapcsolatot. Ők át is tudtak változni a személyiségüknek megfelelő állattá (nyilván bizonyos mennyiségű koka használata után). Ezekre olyan szertartásokon került sor, amin csak férfiak vehettek részt. A sámán a poporóból meg is tudta jósolni a résztvevők jövőjét.

Quinta de San Pedro Alejandrino

Most hirtelen ugorjunk egy nagyot az időben, egészen a 17. századig. Santa Marta határában található a Quinta de San Pedro Alejandrino. Abban az időben a cukornád igen fontos növény volt. Barna cukrot, mézet és rumot készítettek belőle. A rumot nem csak saját fogyasztásra állították elő, de cserekereskedelemben fizetőeszközként is használták. Az egykori feldolgozóüzemet ültetvények vették körül, amin Cartagenán keresztül importált afrikai rabszolgákat dolgoztattak.

A cukornádfeldolgozó üzem

Az üzem több különálló épületből állt. A cukornádból a présházban sajtolták ki a cukrot tartalmazó lét. Ezt a kemencéknél gyűjtötték össze, ahol a mézszerű folyadék főzés hatására barna cukorrá (panela) alakult. A farmon volt egy lepárló is, ahol a kisajtolt léből rumot készítettek. Ezt a pinceépületben fa hordókban érlelték és tárolták.

A kipréselt cukornád a gyártási folyamat mellékterméke volt. Szárítás után tüzelőanyagként lehetett hasznosítani, ami fedezni tudta az üzem teljes energiaigényét. Később gőzturbinákkal akár még áramot is tudtak fejleszteni. Mivel a megmaradt anyag nagy része cellulóz, papírgyártásra is alkalmas. A trópusi területeken, mint India, Kína, vagy Thaiföld, ma is a cukornádat használják a papírhoz, de így van ez Argentínában és Kolumbiában is.

Simón Bolívar rezidenciája

A főépület nagyon fontos helyszín. 1830. december 17-én itt hajtotta fejét végső nyugalomra Simón Bolívar, több Dél-Amerikai ország felszabadítója. Mindössze 47 éves volt, halálát tuberkulózis okozta. Az épület ma múzeum, ahol láthatjuk az El Libertador néhány személyes holmiját és azt az ágyat, ahol végső álomra szenderült. A korábbi vendégszobákban a Sala de Centenario és a Sala de la Independencia kiállítások kaptak helyet. Az épület többi részében a pékség, a konyha, az étkező és a fürdőszoba korabeli berendezéseit láthatjuk.

Az épületeket ma egy nagyon szépen rendben tartott park öleli körbe. A számtalan madárfajon kívül kígyók is élnek itt, amelyek közül több is mérgező, mint a csörgőkígyó vagy a korallkígyó, ezért a park azon részének a látogatása nem javasolt. Ezen kívül vannak itt hatalmas iguánák is, amik a fűben a napon sütkéreznek, vagy éppen fára mászó tudásukat csillogtatják (persze többnyire ezt ijedtségükben teszik, de csak azután, miután a gyanútlan látogatót is halálra rémítették).

A park egy távolabbi részén a Kortárs Művészetek Múzeuma kapott helyet, ezen kívül egy óriási emlékmű a felszabadulás emlékére, valamint egy szabadtéri színház.

A Tayrona Nemzeti Park

A Cartagena közelében fekvő Parque Nacional Natural Corales del Rosario y San Bernardo-n kívül a Parque Nacional Natural Tayrona a másik természetvédelmi terület, ami turisták ezreit vonzza minden évben Kolumbiába. Ez nem is csoda, hiszen a parkban olyan pálmafás, homokos tengerparton sétálhat az ember, amivel eddig csak számítógépes háttérképeken találkozhatott.

A parkba három irányból lehet bejutni. Az egyik a Santa Marta szomszédságában fekvő Taganga, ahonnan sokszemélyes motorcsónakokon lehet elérni a park nyugati bejáratát és Cabo San Juan del Guia Cape-t. Ha szabad ezt mondani, akkor ez a park fővárosa, és itt a legnagyobb a tömeg. A másik lehetőség a busz, ami a park keleti végében lévő bejáratig visz, de le lehet szállni félúton, és egy többórás túra alatt, az El Pueblito tayrona romok érintésével elérni Cabót. Én a keleti bejáratot választottam.

Innen még elég messze van a part, ezért kisbuszokkal is lehet menni a park központjáig. Ha valaki igazi háborítatlan nyugalomra vágyik, akkor érdemes félúton letérni Castilletes felé. Hátránya, hogy itt hiába a fehérhomokos tengerpart, a gyilkos hullámok között tilos a fürdés.

Tayrona tanösvény

A központból indul egy tanösvény, aminek három variánsa van, így 30 perc és egy óra közötti időre van szükség a bejárásához. Az út az esőerdőn keresztül indul, és közben egy kisebb dombon is át kell mászni, mielőtt elérjük a partot. Cserébe olyan állomások mellett lehet elhaladni, amik mindegyike a tayrona nép életének egy-egy aspektusát mutatja be. A parti sziklák tetején egy kilátó van, ahonnan messzire be lehet látni mind a partot, mind az esőerdőt. És ami a legjobb, hogy amikor itt voltam, szinte egy teremtett lélek sem járt erre.

Az ösvény és a part ellenben elképesztő! A sziklákat elemi erővel támadják a hullámok. Emiatt egyébként az egész nemzeti park területén kevés helyen lehet fürdeni. Erre mindenütt figyelmeztető táblák sora hívja fel a figyelmet hat nyelven, mindhiába, amik szerint már több, mint száz ember veszítette életét a habok között. A tengervíz keveredik az édesvízzel, ami egyrészt a mangrove kedvelt élőhelye, másrészt pedig a kajmánoké. A másik féle tábla az, ami a kajmánokra figyelmeztet.

Én szerettem volna egy másik variánst is megcsinálni a tanösvényből, úgyhogy elindultam arrafelé. Az esőzések továbbra sem szűntek, így az ösvény egy része víz alatt volt. Ezen még száraz lábbal átjutottam, és elértem a fapallót, ami a mangrovemocsár felett vitt le a partra. A palló végénél azonban egy pár méteres szakaszon már térdig érő víz állt. Hogy is volt ez a dolog a kajmánokkal? Szerencsére a víz tiszta volt és látni lehetett az alját. Levettem a cipőmet és gyorsan átsétáltam rajta. Ezen a partszakaszon látni és hallani lehetett a hullámokon, hogy tényleg nem viccelnek.

Szállások a Tayronában

A tanösvény után folytattam az utam nyugat felé a főúton. Innen lehet lejutni az első strandra, ahol fürödni is lehet, ám ez eléggé úgy tűnt, hogy az itteni szállodához tartozik. Újra bevettem magam a fák közé, ahol hol sziklákon kellett fel-le mászkálni, hogy a sárban tocsogni a mangrove vagy a pálmafák között. Közben délután lett, és megint eleredt az eső, mint az évnek ebben a szakaszában szinte minden nap.

Ideje volt szállást keresnem. Errefelé három hely is van egymás mellett, de ehhez egy kisebb és egy nagyobb folyón is át kell gázolni. Ezt a keresgélés miatt többször is megtettem oda-vissza, így a végén már fel sem vettem a cipőmet. A sárban bokáig süllyedve amúgy sem lett volna semmi értelme. Lehet találni bungalót, sátrat vagy egyszerű függőágyat, vagy akár sajátot is használni. Nálam volt, amit a teherhajóra vettem, de szúnyoghálót nem lehetett önmagában bérelni, ezért inkább egy sátor mellett döntöttem. Azt a kempinget választottam, ahol lehetett vacsorát is kérni.

Estére az eső elállt ugyan, és még egy szivárványt is láttam, mégis hamar lefeküdtem, mivel sötétedés után nem nagyon lehetett semmit sem csinálni.

Végre igazi karib tengerpart

Másnap reggel ragyogó napsütéssel indult a nap. Úgy döntöttem, visszamegyek a kilátópontra, hogy ne csak felhőben lássam a tájat. Közben egy hatalmas kolumbiai csoporttal találkoztam, akiknek az idegenvezetője nagyban magyarázott valamit. Szombat lévén a parkot kezdték elárasztani a helyiek. Miután ezzel végeztem, folytattam Cabo San Juan felé. Félúton van a La Piscina strand. Ez volt az első hely, ahol végre megmártózhattam a vízben. Mivel ekkor már dél felé járt az idő, elég meleg volt, így igazán jól esett csobbanni egyet. Azt nem tudom mondani, hogy a hűsítő habokban, mert a víz is kifejezetten meleg volt.

A fürdés után már csak Cabo San Juan volt hátra. Amikor megláttam a többször tíz sátrat és a bungalókat, tudtam, hogy megérkeztem. Megvettem a jegyem a motorcsónakra Taganga felé, majd körbejártam. Volt egy stand, ahol sznorkelezésre lehetett jelentkezni. Az indulásig volt még annyi időm, hogy elsétáljak a kicsinyke félszigetre, ahol a sziklák a tetejére egy kilátót építettek. A víz elég zavaros volt a sznorkelhez a sok eső miatt, de így is láttunk egy ráját. Egyedül biztosan nem vettem volna észre, ahogy több méter mélyen a tengerfenéken lapult, de a vezetőnk mindenkivel egyesével lemerült, hogy megmutassa. A ráját leszámítva jobban jártam volna, ha elszaladok Pueblito romjaihoz. Talán még belefért volna az indulás előtt.

Négy óra előtt a tömeg elindult a két motorcsónak felé. Már szorosan egymás mellé zsúfolódtunk, de addig nem voltak hajlandóak elindulni, amíg el nem értük a tervezett létszámot. A későn érkezőknek már csak a csónak aljában jutott hely. Elég gyorsan mentünk, a csónak eleje pedig jó nagyokat dobott az elöl ülőkön, köztük rajtam is. Háromnegyed óra múlva kikötöttünk Tagangában.

Taganga

Santa Martába csak azért mentem vissza, mert ott volt minden holmim, és szükségem volt tiszta ruhára. Másnap reggel már jöttem is vissza.

Taganga igazi turista hely. Egy eldugott kis öbölben bújik meg, és csak néhány utca az egész. A parton végig vannak a beülős, kiülős helyek, és van még egy pár hostel. Amiből sok van: a merülésszervező cégek. Taganga ugyanis világviszonylatban is a legolcsóbb helyek egyike, ahol búvárkodni lehet. Így egyetlen feladatom volt aznapra: megkeresni a sok közül a világ legolcsóbb merülését biztosító helyet. Ez nem is tartott túl sokáig (pár utca az egész, ugye).

Megebédelem az egyik partmenti étteremben, ami a búvárkodással ellentétben nem a legolcsóbb hely Kolumbiában, viszont isteni a halleves, a sült hal és a lulo gyümölcslé (quitoi narancs, naranjilla), ami magában nagyon savanyú lenne, úgyhogy valamennyi cukrot muszáj kérni bele. A gyakorlatban ez inkább azt jelenti, hogy szólni, hogy ne cukrozzák el az egészet.

Ebéd után célba vettem a Playa Grandét. Ehhez közben fel kell mászni egy kisebb dombra, a másik oldalon meg le. Közben szép kilátás nyílik előbb Tagangára, aztán a strandra. Mivel még mindig hétvége volt, ezért az összes kolumbiai, aki nem a Tayronában töltötte a hétvégét, az itt volt. Úszkáltam egy keveset a halakkal meg a műanyag poharakkal, aztán visszasétáltam Tagangába.

Búvárkodás

Másnap korán reggel megjelentem a búvárközpontban. Kicsit izgultam, mert utoljára sok évvel ezelőtt volt lehetőségem merülni. Megkaptam a felszerelést, és a merülésvezetővel átismételtük a dolgokat. A vízben egy másik sráccal együtt meg kellett csinálni a szokásos gyakorlatokat. Nem volt semmi gond, indulhattunk. Életemben először kaptam búvárkomputert is. A legérdekesebb egy hal volt, ami a homokban pihent, amíg rá nem ijesztettük. Ekkor kinyitotta az uszonyait, amik lila szárnyként feszültek ki a teste mellett, majd gyorsan odébbállt.

Estére vissza akartam menni Santa Martába, de nem sikerült. Muszáj volt maradnom még egy napot. Éppen időben szaladtam vissza a központba, hogy feliratkozzak a másnapi merülésre. Utolsóként még pont befértem a csónakba. Ez a nap is elég izgalmas volt. Beúsztunk az egyik szikla alá, ahol egy csomó hal volt, és onnan integettünk kifelé. Délután elromlott az idő, és most már tényleg ideje volt visszatérni. Mintha eddig nem lett volna elég a vízből, megint eleredt az eső. Santa Marta utcái ismét patakokká változtak át.

A Karib-tengerből ez a két hét jutott. Nem volt hova tovább menni északnak. Visszafordultam hát dél felé. (Ez csúsztatás, mert a kontinens legészakibb pontja a La Guajira-félsziget, de oda már nem tudtam elmenni.)

Leave a Comment