Izland

A Laugavegur túraútvonal Izland elvarázsolt felföldi tájain át vezet. Az ösvény több napon keresztül megszilárdult lávafolyamokon, geotermikus mezőkön át, fumarolák és hőforrások között halad. Mindezt csodálatos, ezerszínű hegyekkel övezett panoráma kíséri. Hihetetlen élmény ebben a földöntúli környezetben túrázni, ahol tényleg nincs más, csak a háborítatlan természet.

Izland a láthatáron

Az idei év minden számításomat keresztül húzta, már ami az utazást illeti. Nepál és a Himalája régóta szerepelt már a terveim között, és tavasszal el is jött volna az ideje. Legalábbis januárban még ezt gondoltam. Miután sorra zárt be a világ, kevésbé nagyra törő tervekben, közelebbi célpontokban kezdtem el gondolkodni. Így került a képbe Izland, Nepálhoz hasonlóan minden természetkedvelő álma. Épp szembe jött velem egy csoportos út, amire gyorsan jelentkeztem is. Aztán jöttek a hírek, velük együtt az izgalmak, és… az út lemondása és a repülőjegy visszaváltása voucher-re. Ez sem jött össze.

Egészen nyárig kellett várni, hogy újra el lehessen indulni. Először csak egy hosszú hétvégére, majd egy egész hetes hegymászásra indultam egy kisebb csoporttal a Monte Rosa négyezreseire. Még folyt a szervezés, amikor az izlandi út újra terítékre került. Mivel a befizetett pénz egy részét nem adták vissza, csak átfoglalni engedtek, észszerű volt, hogy nem hagyjuk veszni. Végül sikerült négy napra kiutazni, és bejárni Izland déli partvidékének legfontosabb látnivalóit.

Az első izlandi út után vészesen közeledett az augusztusi hosszú hétvége és a rövid hét. Sürgősen ki kellett találnom valamit. Kézenfekvő volt a megoldás: hagyom, hogy másodszor is a torkomban és az orromban turkáljanak (PCR-teszt). Megvettem a következő repjegyet Izlandra.

A terv egy többnapos túrázás volt az izlandi felföldön az elképesztő Laugavegur és a Fimmvörðuháls túrák összekötésével. Előbbi 2-4 nap, utóbbi 1-2 nap alatt teljesíthető. Az út mentén vannak menedékházak, ám az igazi élmény sátorral végigjárni.

Karantén Reykjavíkban

Izlandon akkoriban indult a vírus második hulláma, és Izland nem kockáztat. Ők időben megkezdték az országba érkezők szűrését, ezért belépéskor mindenkinek kötelező volt a PCR-teszt, amit az orrból és a garatból vesznek. (Érthető, hiszen az ország teljes lakossága ~360 ezer fő, maroknyi egészségügyi dolgozóval.)

Az eredmény megérkezéséig 24 órát kötelező volt karanténban egy olyan szálláson eltölteni, ahol megoldható a teljes elkülönítés. A repülő reggel kilenckor szállt le, utána kellett sorba állni a tesztért, és csak ezután következett a poggyászfelvétel. A felföldi busz reggel 7-kor indul. Be kellett látnom, hogy ez a 24 óra karanténnal nem fog menni. A logisztika miatt veszítettem majdnem két teljes napot.

Délután ötkor jött az SMS: negatív. Így tulajdonképpen még aznap szabadultam is a karanténból, de ezzel előre nem tervezhettem. Este – most már nyugodt szívvel (és legálisan) – vágtam neki Reykjavík belvárosának. Napnyugta után, este tízkor még jól lehetett látni, de a város már ki volt világítva. Meglepett, hogy mekkora volt az éjszakai élet. A kört a Laugavegur utcán zártam, ami Reykjavík turistáktól hemzsegő sétálóutcája.

Reykjavík kemping

A hotellel nagy szerencsém volt, mivel találtam egy megfizethető árú egyágyas szobát, ráadásul a belvárosban. Anyagi megfontolásokból – na meg, hogy ráhangolódjak a túrára és a sátrazásra 🙂 – úgy döntöttem, a második éjszakát Rejkyavík kempingjében töltöm.

Ide hamarabb érkeztem, mint a személyzet, és ezzel nem voltam egyedül. Egy darabig vártunk, aztán, mivel nekem volt online foglalásom előre kifizetve, nem vártam tovább, hanem felvertem a sátram.

A legfontosabb dolgot még el kellett intéznem aznap, ami ráadásul vasárnap volt. Mindenképpen kellett szereznem egy gázpalackot a főzéshez, hogy a következő napokban legyen mit ennem. Izlandon ez egy érdekes dolog. Nem túraboltokban lehet venni, hanem benzinkutakon, ami tulajdonképpen szerencse volt, mert azok legalább vasárnap is nyitva vannak valameddig.

Utazás a Laugavegur felé

Az első nap elég hosszúra sikeredett. A helyi busztársaságoknál lehet venni Highlander Pass buszjegyet, ami pont ezekre a túrákra van kitalálva. Az ösvény egyik végén ott hagyják az embert, majd pár nappal később, a kért helyen felveszik. A többi a túrázó dolga. Egyetlen probléma van ezzel, hogy a Highlander busz reggel 7-kor indul Reykjavíkból. Nekem addigra össze kellett szedelőzködnöm, és visszagyalogolnom a kempingből a belvárosba, ami 1 teljes óra. Sebaj, a bemelegítés ezzel meg is volt.

Hekla

A buszozás nagyjából négy óra, és eléggé eseménytelen. Egyszer megálltunk egy pihenőre, ahol még többen akartak felszállni, üres ülés viszont nem nagyon volt már. Állítólag ők kaptak egy másik buszt. A második megálló már a felföldön volt, a Hekla közelében. A táj addigra már jelentősen megváltozott. A végtelen zöld mezőket felváltotta a végtelen vulkanikus hamuból és törmelékből álló talaj, amit csak lassan, foltokban kezdett visszahódítani az élővilág.

Erről a vulkánról két dolgot érdemes megemlíteni. Az első, hogy ez Izland legaktívabb vullkánja. Az elmúlt 1200 évben 20 kitörését jegyezték fel, ezért a középkorban a Pokol Kapuja nevet kapta. Igazából egy 40 km hosszú vulkanikus gerinc része. Ennek a legaktívabb 5,5 km hosszú hasadéka maga a Hekla, több kráterrel, amiből kettő különösen aktív. A második említésre méltó dolog, hogy a felföldről ezt a vulkánt a legtöbb esetben nem lehet látni, mivel ködbe és felhőkbe burkolózik. Sofőrünk szerint nagy szerencsénk volt, és ez a tény az időjárás-előrejelzéssel együtt csodás napokkal kecsegtetett.

Landmannalaugarhoz közeledve voltak még kisebb izgalmak. A felföldön nincsenek hidak, itt autóval kell átgázolni a folyókon. Csak magasított, 4×4-es terepjárókkal szabad elindulni. Ezt sokszor figyelmen kívül hagyják a turisták, és teljesen alkalmatlan, városi autókkal próbálkoznak, aminek a vége a hegyimentők értesítése. Sajnos ebből volt már végzetes kimenetelű baleset is. Természetesen a busz sem kerülhette el az átkelést, de elég nagy jármű lévén, nekünk nem okozott problémát. Közben az ég teljesen kitisztult, és mire a második folyón is átkeltünk, Landmannalaugarban szikrázó napsütés várt.

A Laugavegur

A kempingtől nem messze egy természetes termálvíz található. Kellemesebb lett volna a napot ezzel folytatni, és csak másnap reggel kényelmes időben elindulni, de a karantén miatt elvesztegetett időt muszáj volt behoznom. Egy óra evés, ivás, készülődés után nekivágtam az 55 km-es túrának, amelyre három napom volt.

1. nap: Landmannalaugar – Álftavatn

A menedékházak után az út rögtön egy meredek kaptatóval indult, de ez csak addig tartott, amíg felért a megszilárdult lávafolyam tetejére. Visszatekintve feltárult a völgy, ahol Landmannalaugar fekszik, előttem pedig előbukkantak a színes hegyek, amiket előtte már számtalanszor megnéztem a YouTube-on a felkészülés során. Itt még sok túrázóval lehet találkozni, akik a házakban szállnak meg. Ők egynapos csillagtúrákra indulnak, mert hogy állítólag abból is van bőséggel.

A lávafolyamot elhagyva az út ismét emelkedőbe váltott. Fumarolákból nagy felhőben szállt fel a forró, kénes gőz. Egy fennsíkra jutva feltárult a horizont. Az út hosszú időn keresztül a színes hegyek között hullámzott fel és le. Időnként feltűnt egy-egy tengerszem vagy patak, és a magasság emelkeldésével megjelentek a hófoltok is. A vegetáció is egyre ritkult, de a barnás lejtők között továbbra is üde színfoltokat jelentettek az élénkzöld fű és zuzmók. Végül ezek is eltűntek, hogy átadják helyüket a fekete-fehérnek. Ezen a részen mindenfelé hatalmas, akár emberfej nagyságú obszidián tömbök hevertek mindenfelé.

A Laugavegur első napja az emelkedésről szól. A túra legmagasabb pontja ezen a szakaszon található, 1000 méter feletti magasságban. Ahogy a szél is erősödött, már nem volt elég a póló és a térdnadrág. Az izlandi, és különösen a felföldi időjárást sok túrázó nem veszi elég komolyan. Nem sokkal a következő (Hrafntinnusker) menedékház előtt mementóként áll egy kőhalom, ami az egyik szerencsétlenül járt túrázónak állít emléket, aki egy hóviharban itt vesztette életét. „Oly közel a házhoz, és mégis oly távol.”

A Hrafntinnusker menedékház

Minden menedékház mellett lehetőség van sátorozásra (de csak ott; Izlandon a vadkempingezés a korábbi túrázók felelőtlen viselkedése miatt szigorúan tilos, és megszegése nagyon súlyos pénzbüntetést von maga után). A Hrafntinnusker a túra legmagasabb pontján van, egy sziklás és meglehetősen szeles, kitett helyen. Úgy gondoltam, ha már egyszer csak három napom van, akkor ez lesz az a táborhely, amit kihagyok. Így viszont még egyszer ugyanakkora távot meg kellett tennem aznap, és már délután 4 is elmúlt. Szerencsére egy dologtól nem kell tartani Izlandon augusztusban: hogy ránk sötétedik.

Egy rövid pihenőt és energia-utánpótlást követően továbbindultam. Elvileg itt már csak lefelé kellett menni, gyakorlatban viszont olyan volt a táj, mint egy hullámvasút. Dombról le, patakon át, dombra fel. Dombról le, hófolton át, dombra fel. Ezen a szakaszon már egy teremtett lelket sem lehetett látni, se előttem, se mögöttem. Egyedül maradtam. Hosszú idő után ugyanazt éreztem, amit korábban Patagóniában, a Torres del Paine ösvényein vagy a Vuelta al Huemul körön. Csak én és a természet. Végre újból át tudtam magam adni az érzésnek, hogy itt vagyok… hogy jelen vagyok a pillanatban… hogy ott és akkor semmi más nem létezik.

Végül csak túljutottam a hullámvasúton is, és ekkor ismét megnyílt a horizont. Balra a Torfajökull gleccser, előttem a mélyben az Álftavatn, vagyis az Álfta-tó. Odáig kellett eljutnom, de ez még mindig elég sok kilométert jelentett. Ereszkedés közben utolértem egy párt, és nap hátralevő részét együtt tettük meg.

Az első folyóátkelés

A napnak azonban még közelről sem volt vége. A cél előtt még egy akadályt kellett sikerrel venni, ami nem más, mint a Laugavegur első folyóátkelése. Ekkor már igazán nem hiányzott, de nem volt más választás. Bakancs le, vízicipő fel, aztán irány a jéghideg víz. Nem a kijelölt szakaszt választottuk, mert az keskeny volt ugyan, de azokon a részeken mindig mély a víz és erős a sodrás. Kicsit feljebb kerestünk egy széles, ám sekély gázlót. Az ilyen olvadékvízben nem tud az ember sokat időzni. Mire találtunk egy járható utat az átkeléshez, mindenkinek fájt a lába.

A folyó utáni maradék táv több nehézséget már nem tartogatott. Este 9 lett, mire megérkeztem. Gyors sátorállítás a naplementében, vacsora a fejlámpa fénye mellett, és végre véget ért a nap.

2. nap: Álftavatn – Emstrur

A nap, amikor leégtem Izlandon. A szikrázó napsütés továbbra is kitartott. Az első izlandi utam tapasztalatai alapján, amikor orkánerejű szélben és 45 fokban vagy vízszintesen érkező esőben élveztük az izlandi nyarat, mindenre számítottam, csak erre nem.

A második nap könnyű volt, mindössze 16 km. Nem kellett igyekeznem sem a felkeléssel, sem az indulással. A mai program: két folyóátkelés. Az első nem sokkal indulás után következett is. Ez a folyó viszonylag sekély volt. Könnyen teljesíthető, de azért ez is jéghideg. Elhaladtam egy újabb menedékház mellett (Hvanngil). A következő folyó valószínűleg túl nagy falat lett volna, mert ide építettek egy masszív fahidat.

Nem kellett azonban sokáig várnom, fél óra múlva már jött is az újabb folyó. Ez már széles is volt, és gyors is. Elkezdtem a mostanra megszokott ceremóniát. Vízicipő, bakancs a nyakba, indulás. Készülődés közben figyeltem a szemből érkezőket, hol lenne célszerű nekifutni. A folyó kétharmadáig nem volt gond. Itt viszont hordalékból vagy kövekből volt egy amolyan sziget-féle, ami a part előtt leszűkítette a víz útját. Ebből következik, hogy itt mély és igencsak erős volt. Miközben combközépig süllyedtem a vízben, mindkét túrabotra szükség volt, hogy fel ne döntsön a nagy hátizsákkal.

A folyón túljutva az aznapra tartogatott izgalmaknak ezzel vége is szakadt. Egy dögunalmas szakasz következett, ahol hosszú kilométereken keresztül egy teljesen lapos fennsíkon nyílegyenesen kellett gyalogolni. Alig vártam, hogy jöjjön végre valami izgalom, amit néhány csúcs és egy újabb vízfolyás jelentett, ezen azonban sikerült száraz lábbal átevickélni. Végül egy csúcsot megkerülve, egy balkanyar után végre feltűnt Emstrur.

Délután négy óra volt. Több, mint bőséges idő bejelentkezésre, sátorállításra, főzésre, és minden egyébre, amíg este 11-kor végre valamennyire sötét lesz, és lehet aludni.

3. nap: Emstrur – Þórsmörk

Két nap szikrázó napsütés után, leégve, halkan, de csak nagyon halkan, magamban arra gondoltam: mi lenne, ha egy kicsit kevesebbet sütne a nap? (Mi van? Izlandon? Normális?) Nos, vigyázzon az ember, mit kíván, mert valóra válhat.

A csokis-mogyorós gabonapehely reggelimet a sátorban a szakadó esőben fogyasztottam el. Szerencsére erre a napra sem volt nagy táv, újabb 15 km. Meg tudtam várni, amíg lecsendesedik, de a sátrat így is csurom vizesen kellett elpakolni.

Ha ezt a napot két szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám: fekete és zöld. A köves, vulkáni hamuból álló tájat már elkezdte meghódítani a vegetáció, de egyelőre csak zuzmók és füvek. Nagyon sokáig a fekete és az élénkzöld kontrasztja dominált. Jött egy kis szurdok, vadregényes folyóval, kicsi híd, palló, lánc, és a végén egy kis mászás. Balra a távolban egy gleccser. Az eső hol elállt, hol újra elkezdett szemerkélni.

A magasság fokozatosan csökkent. Az élénkzöldbe egyszer csak vörös és sárgába hajló zöld keveredett. Később megjelentek bokrok, majd végül fák is.

Hátra volt az utolsó, a negyedik folyóátkelés. Erről tartottam a legjobban, mert állítólag ez a legnagyobb, és esőzések miatt vagy olvadás után gyorsan emelkedhet a szintje. A három nap alatt mindkettőből jutott rendesen. A sziklás folyómeder 100-150 méter széles is lehetett, viszont nagy része szárazon volt. Amíg készülődtem, a víz mellett egész nagy társaság verődött össze. Itt már együtt találtuk ki, hol is lenne a legegyszerűbb átjutni a túlpartra. Meglepő módon itt a víz sehol nem volt mélyebb térdmagasságnál.

A folyó után már kifejezetten sűrű növényzetben kellett haladni. Þórsmörkben három kemping is található, a Húsaladur, a Langidalur és Basár. Van egy elágazás, ahol oda kell figyelni, hogy ki merre tart, mert sok extra kilométert lehet begyűjteni, ha valaki elnézi az irányt. Innentől Þórsmörkig meredeken lefelé vitt az út, és hamar elértem a Langidalurt.

Sorban érkeztek a többiek is. Megkönnyebbülés, örömködés, gratulációk, közös csoportkép.

Véget ért a Laugavegur túra. 3 nap, 55 km. Þórsmörkből azonban valahogy még vissza kellett jutnom Reykjavíkba…